A fővárosi székhelyű csapat még a kétezres évek elején startolt, 2003-ban Good Day to Die... címmel egy demóval jelentkezett, majd 2006 legelején a Time Has Come to Envy the Dead debütáló albumuk is megjelent, amelyet három évvel később a holland VIC Records is kiadott. Két tehetségkutató megnyerése után a Testament előzenekaraként Németországban is turnéztak, egyszóval a nemzetközi színtéren is sikeresen letették a névjegyüket, alaposan felpörgött körülöttük minden. Aztán szép lassan elapadtak a további lehetőségek, kiadói töketlenkedés, és ilyen-olyan személyes okok is nehezítették a folytatást, olyannyira, hogy egy idő után már csak amolyan házi muzsikálás folyt…
Olyan szinten, hogy az évek alatt összejött témák és nótavázlatok – és ez szinte hihetetlen a sztoriban, valamint a végeredmény ismeretében – eleinte nem is egy következő lemezhez íródtak, hanem csak amolyan archiválás jelleggel, belső használatra lettek rögzítve. De aztán teljes jogú tagként megérkezett – a korábban őket élőben már kisegítő – Jósa Tamás énekes, és onnantól hamar önálló életre keltek és véglegessé váltak a már alapból is elég komolyan kidolgozott dalok, és egy kis gatyába rázást, illetve (külső) noszogtatást követően egyértelművé vált, azaz már nem volt kérdéses, hogy a nagyközönség elé kell tárni azokat.
Tavaly augusztusban aztán – In the Face of Pain There Are No Heroes címmel – egy háromszámos albumelőzetes EP-vel hivatalosan is jelezte visszatérését a csapat, majd év végén jött az igazi meglepetés, a 12 tételes How Much Blood Would You Shed to Stay Alive? CD.
Napjainkig az eredeti felállásból két tag, az Archaic kreatív magját alkotó Püski László gitáros, és Szabó Csaba Zoltán dobos maradt végleg a fedélzeten, hozzájuk társult Illisz Ákos basszusgitáros, és a már említett Jósa Tamás énekes, ez a négyes rögzítette a hazai Nail Records gondozásában megjelent 12 tételes – 10 dalt, egy intrót, és egy átkötőt tartalmazó – majd’ 50 perces új anyagot.
A csodálatos és rendkívül fantáziadús (azonban sajnos soha vissza nem térő) nyolcvanas évek hangulatát egy az egyben hozó – de természetesen XXI. századi megszólalással bíró – lemez szinte teljes egészét a Slayer szelleme (zeneisége) uralja, viszont egyértelmű nyúlások, konkrét koppintások nélkül. A kaliforniai gyilkosok munkássága a tömény riffelésben, a szélvészgyors tempókban, a gitárkiállásokban, szólókban, és az átkötésekben érhető tetten, mint legfőbb ihletadó. Minderre jön azonban Jósa úr éneke, és dallamai, aki itt azért kissé „beáldozta” hangjának sokoldalúságát a műfaj (vélt?) korlátai miatt, de még így is messze kimagaslik a mezőnyből, hiszen jóval több színt visz be egy-egy nótába, mint a stílus legtöbb frontembere.
A két azonnal kiugró kivétel ennek kiváló demonstrálására a – márciusban (horrorisztikus végkifejletű) sztoris klipként is publikált – The Saw, illetve, a lassan és vészjóslóan hömpölygő Bonded by Leeches nóta.
A korongot egy rövid, a Hetedikből megismert sorozatgyilkos, John Doe monológját felhasználó, akusztikus résszel kezdődő, majd egy sejtelmes, kemény zenei tétellé váló intró után, az a – tavaly nyár vége óta szöveges videóként már elérhető – Hidden Desire nyitja önálló számként, amely teljes valójában, köntörfalazás nélkül mutatja meg, hogy mire is számíthatunk a csapattól az elkövetkezendőkben. Parádés kezdés!
A Lifebringer annyira tesztoszteron gazdag, hogy egészen blastbeates tempóig pörög fel, de a Two Minutes of Hate, az In My Slaughterhouse, és a zárótétel …After a Kill szintén a csuklógyilkos riffelős / kétlábgépes pusztításokkal megtámogatott, kötelező headbangre késztető dalok számát gyarapítja.
A lemezanyagot a nagyon intenzív és precíz gitárjáték, valamint a lehengerlő érzetet adó, de emellett rendkívül ötletes és egészségesen magabiztos dobolás jellemzi, a sodró és sűrű témák között csak elvétve jut idő némi fellélegzésre. A lassabb szerzemények, fogósabb megoldások kapcsán – és mert ugye minden esetben kell kapaszkodó a kíváncsi zenehallgatónak – (hatásként) a Testament, sőt kis mértékben a korai Metallica, egyes esetekben a Lamb of God nevét is meg kell említeni.
Az apróbb szusszanás a masszívan őrlő Don’t Say a Word képében érkezik, de itt is csak minimálisan és helyenként csökken a sebesség, mint ahogy a Last Man Standing nótában, az album egészét átható súlyosság viszont mindkettőben végig megmarad. Az igazi lendületvesztés, a lemez legkimértebb – és kis túlzással kakukktojásnak is nevezhető – számához, a groove-os Bulletproof-hoz köthető, amely talán a következő kiadvány (lehetséges) irányvonalát (is) hivatott felvillantani, még ha egy korábbi darabról is van szó.
A felvételek Vörös Attilánál (Strength of Will, Satyricon, Sanctury, ex-Nevermore) kezdődtek, majd Horváth Istvánnál (ex-Blind Myself) készültek. A borító Sallai Péter munkája, a kiadvány nemzetközi terjesztését az angol Plastic Head Distribution végzi.
A lemez megjelenése után csatlakozott a csapathoz Erdélyi Péter gitáros, akinek belépésével további dimenziók nyíltak mind a koncertek dinamikájának növelésében, mind a leendő dalszerzés terén.
Ahogy anno én is örömmel emeltem be az albumot a 2017-es esztendő legjobb hazai rock és metal megjelenései közé, ugyanúgy a szakma is megjutalmazta a lemezanyagot, de még a külcsínét is, hiszen a Hang-Súly Zenei Díj 2017 szavazásán a „Legjobb stúdióprodukció”, és a „Legjobb lemezborító” díját is behúzták a srácok, valamint hazánk leghangosabb rockmagazinja, illetve az online rock/metal oldalak is kizárólag pozitív visszajelzésekkel illették a kiadványt.
A banda legközelebb július 9-én, a fővárosi Robotban zúz, másnap pedig a Szalki-szigeti Rockmaratonon a Metal.hu színpad deszkáit szántja fel.
fejléckép: Anita Nagy Photography