A már hagyománnyá vált szeptemberi fővárosi lemezbemutató koncert után október elején indította új – az áprilisban megjelent A Reményhozó című albumát bemutató/népszerűsítő – turnéját az Ossian, amihez állandó vendégnek, a szintén friss anyaggal jelentkező Invader-t hívták meg. A 12 állomásos koncertkörút „félidején” került sorra a miskolci állomás, és mivel most művelődési házakba szervezték a bulikat, itt a diósgyőri Ady Endre művházra esett a választás. A helyszín mivolta a negyvenes-ötvenes korosztálynál (így nálam is) kellemes emlékeket ébresztett, hiszen egyrészt, már a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek legelején is játszott itt (nem is egyszer) a zenekar. másrészt, maga a banda is generálta az időutazást azzal, hogy – szimpatikus gesztusként – a régi jegyekről készült fotókat beküldők között új belépőket sorsolnak ki. Kíváncsian vártam tehát a mostani színpadra lépést, pláne, hogy a tavaly őszi (szintén) önálló – a 60/30/20 jubileum jegyében zajló – turnén, az októberi egyetemi Körcsarnokos bulin is megnéztem a csapatot, így meg, hogy szinte házhoz jöttek, még inkább kötelező volt a részvétel.
Ha magasztos előszóval indítanék, akkor akár párhuzamot is húzhatnék a rendezvény november 9-ei dátuma kapcsán a napra pontosan 30 éve elkezdődött berlini fal lebontása, illetve a Paksi Endre vezette zenekar új keletű dalai között, hiszen ezekkel ők is évről-évre bontják le a stílus szabta (sokak fejében létező) falakat, egyre sikeresebben vetkőzik le a metal skatulya jelentette „rabságot”, azaz következetesen törekednek Az igazi szabadság elnyerésére. Ha kissé földhözragadtabban fogalmazok, akkor az úgy hangzik, hogy az utóbbi időszakban tapasztalható zenei határok feszegetése nagyban hatással volt arra, hogy még többen megismerjék és megszeressék hazánk egyik legpatinásabb együttesét (sokadszorra bebizonyítva a klasszikus „elhagynak százak, jönnek ezrek” mondat valóságtartalmát), így még a falakon is izzadtság gyöngyözött, akkora teltház várta őket ezen az acélvárosi bulin.
No, de haladjunk időrendi sorrendben, lássuk mivel készült az Invader! A banda kis túlzással hazai pályán játszott, egyrészt a tékozló fiú – a zenekar élére 2016-ban visszatért – Nachladal István énekes családi kapcsolatai a nem messzi Taktaharkányig nyúlnak csak, másrészt sok éven keresztül hűségesen jártak a városba, így komoly rajongóbázist építettek ki - ők hiánytalanul meg is jelentek a színpad előtt. Hozzájuk pedig sok „civil” csatlakozott, úgyhogy sokan voltak kíváncsiak Lahovicz Zoltán gitáros/főnök és társai műsorára.
A fővárosi kvintett nem világmegváltó, de becsülettel megírt, kerek, élvezetes nótákat tudhat a repertoárjában, muzsikájukat legegyszerűbben a nagyívű énekdallamokkal felvértezett, ikergitáros, klasszikus heavy/power-ként lehet jellemezni. A 2018-as négyszámos EP-n egy minimális stílusmódosítást eszközöltek, de jó irányba ment el a csapat, a színesebb és kissé fülbarátabb témák még emeltek dalaik színvonalán - a pár hete megjelent Valóságelvonó című album is ebben a szellemben született. Négy nótával is megidézték ezt az anyagot, de a tíz tételes, közel egyórás blokkjukba a Maidentől a 2 Minutes to Midnight is befért. Jó hangulatot teremtettek a folytatáshoz.
A meghirdetett időpontban, percre pontosan 20.30-kor kezdett az Ossian, és ahogy az lenni szokott, az intro-t követő A rock katonái legelső taktusaitól kezdve a közönség tevőleges (és hangos) részvételével zajlottak az események. Sokszor előkerült már, hogy miközben egyesek még mindig a „klasszikus” Ossian érát, és annak dalait (netán előadóit) sírják vissza, a zenekar abszolút nem egy nosztalgia (hakni) brigádként működik - az újraindulás óta immár több mint két évtizede. Természetesen néhány, mára kultikussá lett szerzemény kirobbanthatatlan része a koncertprogramjaiknak, de a viszonylag sűrű lemezmegjelenéseknek köszönhetően újra és újra friss dalokat is beemelnek az éppen aktuális setlist-be. Végtére is – mind az alkotómunkát, mind a fellépéseket tekintve – egy igen aktív bandáról van szó, így ez természetes. Úgyhogy ez az este sem a hátrafelé kacsintgatásról, öreguras múltidézésről szólt, olyannyira, hogy hat (!) dalt is elővettek a dupla platinalemezes új anyagról.
A mostani szettben újdonságnak számított a 2003-as Desdemona, de az idei legnagyobb dobás – a Ricsi által elővezetett Elán, valamint Gergő dobszólóját követő – az Örökké az leszel és a Gyönyörű bolond előadása volt, mert ezekben ugye Endre nyakába basszusgitár, Krisz elé szintetizátor került.
Ezt követően az új korong bónuszaként fizikailag is megjelent Hatvanszor is felcsendült. Ennek első pillanataiban egyébként dobtam egy kisebbfajta hátast, hiszen Endre a „Mindenki ugrik! Hatvanszor!” vezényszót kiadva vezette fel a dalt, és Ricsivel, Krisszel hármasban látványos HC-s „pattogást” adott elő a színpadon - közel 61 évesen! Gyorsan hozzáteszem, a rendes program utolsó számánál – még az aulába levegőért kiszaladókat is (ismét) beindító – Rocker vagyok-nál megismétlődött a felhívás és testgyakorlat, újfent ugrált mindenki. Ők is!
Az első korszak szerzeményei közül a fentebb említetteken kívül a szintén kihagyhatatlan Acélszív, valamint A magam útját járom, és a Magányos angyal hangzott fel a főműsorban. A visszatapsolást követően az Ahányszor látlak, és az elmaradhatatlan Mire megvirrad dallamai tették fel az i-re a pontot, majd – a végső elköszönés után, felvételről – a Csendesen zárta végleg a rendezvényt.
Az utóbbi kb. másfél év kedvelt témája Endre látványos „átváltozása”, és ennek jótékony hozományai. Az biztos, hogy süt róla a jókedv, és majd kicsattan a benne feszülő energiától, amiről ezen az estén is meggyőződhetett mindenki. Mindezek, és a számok közötti összeszedett (néhol pikáns) konferálása, az első sorokkal való sűrű pacsizása, valamint a vokálokban is maximálisan jeleskedő Ricsi és Krisz páros elég sok „oldalváltása”, illetve a látványos világítás, és az időnként fel-feltörő füstoszlopok sok pluszt hozzátettek a produkcióhoz, a hangosítás kiváló volt.
Soha rosszabb bulit!
Ossian koncertfotók: Steiner Niki (Teljes galéria)
Invader koncertfotó: Invader FB-oldal