Az EP-választások valódi tétje: Egyedül maradunk-e Európában?

Lejárt a csodavárás időszaka?

Április 8-a után volt némi remény arra, hogy ha már Orbán Viktort hazai porondon képtelenség volt megszorítani, akkor majd uniós szinten lépnek a nyakára:

levegőben lógott, hogy a kormányra ráverik a hetes cikkelyt, uniós költségvetési forrásokat vonnak meg és úgy csapják ki a Fideszt az Európai Néppártból, mint ludat fosni.

Sőt, még az sem volt kizárható, hogy az Egyesült Államok felől is fenyítésre számíthat a kárpáti narancsligetek ura.

Változott valami?

A felszínen igazából nem sok: a következő uniós költségvetési ciklus tervei egyelőre nem módosultak, az EU továbbra is komoly szankciókat fontolgat a mérhetetlen kormányzati korrupció és a költségvetési fegyelem fellazulása miatt, az Európai Parlament (EP) belügyi, állampolgári jogi és igazságügyi bizottsága (LIBE) elfogadta a hazánkat elmarasztaló és a hetes cikkely alkalmazását sürgető Sargentini-jelentést, az Egyesült Államok új budapesti nagykövetének első hivatalos látogatása pedig a CEU-ra vezetett.

Az embernek valahogy mégsem az az érzése, hogy a miniszterelnök és sleppje fülét-farkát behúzva lapítana, sőt, jelenleg magabiztosabbnak látszanak, mint valaha.

A kormányfőt és körét láthatóan nem izgatja túlzottan, hogy 2020-tól kevesebb uniós pénzt lehet majd lopni, valószínűleg ő és az általa kitenyésztett Döbrögik úgy vannak vele, hogy nekik a csökkentett összeg is bőven elegendő, legfeljebb a magyar népnek jut majd kevesebb.

A kormányzaton az ugrani készülő pannon puma optimizmusa is egyre inkább erőt venni látszik: a miniszterelnök és Szijjártó Péter külügyminiszter nemrég azzal kevélykedte körbe a világsajtót, hogy a mesés közép-európai sikerek miatt bántja őket a gonosz Nyugat, meg Brüsszel. A migrációs minicsúsot pedig Orbán Viktor személyes sikereként igyekezett eladni a kormánypropaganda,

miközben Angela Merkel német kancellár továbbra is cinkos hallgatással tűri a Fidesz vezetőjének parádézását, ahogy a Néppárt részéről is egy hónapja nem hallani komoly bíráló hangokat.

Dilemma előtt az Európai Néppárt a Fidesz miatt

A brüsszeli hírportál arról számolt be, hogy sok néppárti politikusnak annyira elege lett mára „az illiberális demokrácia keresztapjának" számító Orbánból az EU-ellenes retorikája és a jogállamisági aggályok miatt, hogy ki akarják zárni a Fideszt a pártcsaládból, ehhez azonban nincs meg a kellő támogatottságuk.

Úgy tűnik, Orbán Viktornak tényleg sikerült a világ legkiszolgáltatottabb munkaerejével végleg elnyernie a német nagytőke kegyeit, ezzel pedig

a Mutti védőszárnyai alatt a magyar miniszterelnök egyelőre mind a Néppártban, mind az Európai Unióban biztonságban érezheti magát.

Ezen nagy valószínűséggel a mai Merkel-Orbán találkozó sem változtat majd érdemben.

Oké, de, hogy jön ide az EP-választás?

Április 8-a után a csatatér egyértelműen oda helyeződött át, ahová azt Orbán Viktor hosszú évekig igyekezett pozicionálni:

az európai politikai színtérre.

Az újabb kétharmad birtokában a miniszterelnök látszólag biztonságban tudhatja a hátországát, hiszen az önkormányzati választás még messze van, a következő parlamenti választásra pedig még négy esztendőt kell várni - már, ha lesz egyáltalán.

A legközelebbi valódi megmérettetés a jövő tavasszal esedékes európai parlamenti választás, ami több szempontból is mérvadó lesz:

  • belpolitikailag is jobban jelzi majd a valós erőviszonyokat, hiszen a tisztán listás rendszerben nem érvényesülnek a Fideszre szabott hazai választási rendszer torzító hatásai; illetve
  • esélyt ad a legerősebb ellenzéki pártnak, a Jobbiknak arra, hogy kellő súllyal képviseltesse magát ott, ahol a legfontosabb szövetségeseket gyűjtheti maga köré a narancsos rémuralom elleni harchoz (a baloldal, mint oly sok minden másban, ebben is elbukott, illetve réges-rég hiteltelenné vált).

Morvai Krisztina árulása és a Kovács Béla elleni karaktergyilkosság után (apropó, a választás óta valahogy megint nem lett olyan fontos bebizonyítani, tényleg kémkedett-e az EP-képviselő, ahogy azt a kormányoldal állítja) Balczó Zoltán becsülettel ugyan, de egyedül állja a sarat Brüsszelben, ami sajnos kevés ahhoz, hogy a Jobbik megfelelő erővel hívja föl a nyugati közvélemény figyelmét arra, mi is a tétje annak, hogy ki vezeti Magyarországot.

Nem mindegy például, hogy hazánk még mélyebbre csúszik-e az orosz érdekeltségi szférába, ahogy az sem, hogy a tisztességtelen eszközökkel megszerzett kétharmadot a demokrácia és a jogállam végleges kiüresítésére, az uniós források kontrollálatlan zabrálására fordítja-e a Fidesz.

Viszont ahhoz, hogy ezek a problémák napirenden maradjanak, meg kell találni azokat a politikai szereplőket, akik legalább ideiglenesen segíthetnek Magyarországon, és folyamatosan emlékeztetni kell az európai pártokat és a közvéleményt, hogy migrációs téma álcahálója alatt továbbra is ott bujkál a kérdés:

hagyják-e, hogy Magyarország az államszövetség egyik legsebezhetőbb pontja maradjon, ahol szégyenszemre lassan nem lesz olyan civilizált norma, amin a kormányzat előbb-utóbb nem gyalogol keresztül?

Valakinek azt is meg kell értetni a nyugati politikával, hogy ideológiai alapon mozgó, üres nácizással, fasisztázással és a kultúrkampfos antirasszizmussal nem fogják tudni elérni a magyar emberek ingerküszöbét, vagy ha igen, akkor azzal - ahogy eddig is - csupán Orbánékat erősítik.

Ha 2019 májusában a magyar emberek azon része, amely nem szeretné legalább némi kontroll nélkül hagyni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, nem ébred rá, mi is a valódi tét, a magyarság az uniós hadszíntéren is elbukja a küzdelmet.

Ezt a luxust pedig végképp nem engedhetjük meg magunknak, mert akkor egyedül maradunk, összezárva a azzal a politikai garnitúrával, ami pillanatnyi túlélése és gazdagodása érdekében bárkinek nyugodt szívvel kiszolgáltatja az országot, és még úgy is fog tűnni, mintha ez lenne a magyar nép legfőbb óhaja.

Volt osztrák alkancellár: mesebeszéd, Orbán nem fog 2030-ig maradni

Erhard Busek volt osztrák alkancellár, az ÖVP politikusa interjút adott az Azonnalinak. Beszélt a közép-európai régió jelenlegi helyzetéről és szerepének kérdéséről, a fiatalok és a konzervatív tanárok által kritizált Orbán Viktorról, a „nagyon egyszerűen" meghatározható Sebastian Kurzról, illetve a politikai teret kapó Osztrák Szabadságpártról (FPÖ).