Ercse Kriszta: "Meg lehet akár duplázni is a pedagógusok fizetését, akkor sem fognak többen tanítani"

Ercse Krisztina
Ercse Krisztina oktatáskutató
Fotó: Béli Balázs/Alfahír

Az elmúlt 11 évre visszatekintve az látható, hogy az Orbán-kormány számára nem tartozik a prioritások közé a hazai oktatás problémáinak megoldása. Jól jellemzi a helyzetet, hogy még önálló oktatási minisztériumról sem beszélhetünk, sőt: szinte egyedülálló módon hazánkban a közoktatást és a felsőoktatást két külön tárca irányítja. Miért nem érdeke a kormányzatnak kezelni a társadalmi mobilitás helyzetét? Miért nincs megoldás a tanárhiányra? Miért nem vonzó Magyarországon a tanári szakma? Ezekre is kerestük a választ Ercse Kriszta oktatáskutatóval. Interjú.

 

Ha a 2019-es PISA-felmérést nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a szegény a családokból kikerülő gyermekek csupán 19 százaléka gondolja azt, hogy van esélye bekerülnie egy egyetemre. Sőt, Totyik Tamás, a PSZ alelnöke korábban arról beszélt, hogy az egyetemekre és főiskolákra bekerült tanulók száma alapján a szegényebb rétegekből érkező diákok csupán alig 10 százaléka kerül be a felsőoktatásba. Ahová születünk, az lesz a sorsunk?

- Sajnos ez a realitás. Az már több mint 10 éves probléma, hogy Magyarországon hatalmas az összefüggés a családi háttér és az iskolai teljesítmény között. A legtöbb ember fejében az a kép él, hogy a gyerek azért teljesít rosszabbul, mert a családi háttér szegényesebb, deficitesebb és kevésbé motiválják maguk a szülők is gyereket a tanulásra.

Az én állításom viszont az, hogy ez nem így van.

A családi háttérnek a tanulásra való hatása nem közvetlen. A legtöbben úgy vélik, hogy a tanulók gyengébb eredményei eredendően a társadalmi hátrányokból fakadnak. Valójában az iskola az az intézmény, amely létrehozza, a pedagógiai közegben ezeket a hátrányokat. Mindezt tanulási deficitként kommunikálja az iskola, holott egyértelműen tanítási, pedagógiai kudarcról beszélhetünk.

A jó pedagógia képes kezelni a tanulói sokféleséget; hogy milyen egyéni tulajdonságai vannak egy gyereknek, s milyen eszközökkel lehet ezeket kiaknázni. Ez maga a pedagógia, mint szakma. Egyszerűen a gyereket (érték)ítélkezés nélkül kell segíteni. Azt, amit tud egy gyerek, nem megítélni kell, hanem kiindulási alapnak tekinteni, és ehhez tervezni a rá szabott tanulási folyamat segítését, a pedagógiai célok figyelembevételével. Ez az egyéni tanulási szükségletekre való fókuszálás. A magyar oktatási rendszer azonban nem így működik. Ha a magyar társadalomból indulunk ki, akkor annak megfelelően az oktatásunk is nagyon tekintélyelvű, ami elég nagy probléma, de a legfőbb gond az, hogy végtelenül normatív,

kizárólag a középosztálybeli gyermekek oktatására van felkészülve, de azt sem jól végzi.

Az, hogy ennyi lemorzsolódó gyermek van és ennyi tanulási kudarcot átélő diák, annak köszönhető, hogy a magyar oktatási rendszer elsősorban tanítás-fókuszú, mely tehát egy normatív, kirekesztő elvárásrendszer mentén tömegeket tizedel, és nem az egyéni tanuláskonstrukció folyamatát állítja a középpontba. Most egy paradigmaváltás közben vagyunk.

Hogyan néz ez ki?

- Az egyik – tudományos értelemben meghaladott - megközelítés szerint a tudás egy olyan objektív információs csomag, amelyet bele kell „gyömöszölni" minden gyerek fejébe, és ott szépen felhalmozódik.  Az iskola dolga az általa hasznosnak ítélt tudások gyüjtögetése. A másik paradigma szerint a tudás nem objektív, mindenki saját maga konstruálja a saját tudását, az előzetes ismeretei és tapasztalatai által meghatározva. Az iskola pedig akkor teszi jól a dolgát, ha képes ezen egyéni sajátosságok mentén támogatni a tanulási folyamatokat. A legjobb tehát az lenne, ha a pedagógusok elengednék azt a régi paradigmára épülő szemléletet, amely szerint az elvárt, sikeres tanulás eredménye az, hogy a diákok visszamondják az előemésztett valóság-magyarázatokat, amit egyébként pedagógusok interpretálnak a diákok felé.

Az előválasztási vita során is szóba kerültek különböző országok oktatási modelljei. Gyakori példaként szokták említeni a finn vagy a lengyel oktatási modellt. Valóban az a helyes megoldás, ha egy ország oktatási modelljét teljes egészében átvesszük vagy egy sajátos, de nemzetközi példákat is átemelő hazai edukációra volna szükség?

- Akkor sikeres egy ország oktatási modellje, ha az adott nemzet kultúráját, adottságait, szükségleteit és igényeit figyelembe véve tud egy olyan struktúrát létrehozni, amely mindezek beemelésével képes adaptívan működni. Ez minden országnál más. A finneknél például a kulturális sokféleség jelentősége egészen más nagyságrendű, mint mondjuk Amerikában. Nem lehetséges egy konkrét ország oktatási modelljét teljes egészében átemelni és azt eredményesen alkalmazni. Nálunk az egyik legnagyobb kihívása az oktatási rendszernek, hogy a marginalizált csoportok integrációjával láthatóan reménytelenül küzd - hangsúlyoznám, hogy ez az iskolarendszer deficitje. Az iskolarendszer nem tud mit kezdeni a hátrányos helyzetű családok gyermekeivel, és nem tud mit kezdeni a marginalizált gyermekek szüleivel se. Nincs kommunikáció az iskola és a hátrányos helyzetű családok között. Kifejezetten egy leértékelő és elutasító viszonyulás érhető tetten az iskola részéről. Számos példa van arra az esetre, amikor egy szülőnek azt mondják, hogy jobb lesz a gyereknek egy szegregált iskolában.

Szintén konkrét példa volt arra is, amikor egy pedagógus azért tartott magánál fertőtlenítő kendőt, hogyha véletlenül hozzáérne egy cigánygyerek, akkor letörölje magát.

Az oktatás valódi dilemmái helyett sokszor a szülő annyit lát, hogy a gyerek tényleg jobban jár egy szegregált iskolával, mert a gyermeke ott legalább boldog, legalábbis nem bántják. És igaza van, de ilyen helyzeteknek nem lenne szabad előfordulniuk. Fontos lenne a gyermekek érdekében, hogy az iskolának partneri viszonya legyen a szülőkkel - és ez nemcsak a hátrányos helyzetű családokra igaz –, hiszen a minőségi, személyre szabott tanuláshoz kölcsönösen rendelkeznek hasznos tudásokkal a gyermekről. Arról nem beszélve, hogy a szülők is szívesebben nyitnának az iskolák felé, működnének együtt, ha be lennének vonva a gyermekeik intézményes nevelésébe.

Az elmúlt években tendenciává vált, hogy mind a romák, mind pedig a sajátos nevelésű igényű diákok körében egyre magasabb az iskolai lemorzsolódás. Van egy ellenzéki javaslat erre vonatkozóan, hogy állítsák vissza a tankötelezettséget, vagy addig ne engedjenek ki senkit az oktatási rendszerből, amíg szakmát nem szerez. Ez mennyiben oldaná meg ezt a problémát? Mi történik azokkal, akik végzettség nélkül kerülnek ki a körforgásból? Látjuk, főként a romák tekintetében, hogy az ő integrációjuk hiánya inkább a politikai játszmák miatt nem történt meg. Hiszen, mind a jobboldal, mind a baloldal nem volt annyira érdekelt ebben.

- Az nagyon fontos, hogy a gyereket úgy engedje ki az oktatási rendszer, hogy valamilyen végzettséggel rendelkezik. Másfelől, ne csak egy üres frázis legyen a Lifelong Learning (élethosszig tartó tanulás – szerk.). Az oktatási rendszernek biztosítania kell az egyenlő feltételeket mindenki számára, hogy lehetséges legyen a végzettség, a szakma megszerzése. De elsősorban arra kell felkészíteni, alkalmassá tenni a diákokat, hogy képesek legyenek a folyamatos alkalmazkodásra – nagyon gyorsan változik a világ, a körülmények, feltételek és elvárások -, a tanulásra, a képzésekre, az önképzésre. Ehhez nyilván a strukturális feltételeknek is adottaknak kell lenniük.

A pártok részéről az elmondható, hogy a jobboldal láthatóan nem is volt érdekelt abban, hogy a szegények, rászorulók életminőségén változtasson. Hangoztatják az érdemesség elvét (mintha lehetne nem figyelembe venni a társadalmi körülmények általi meghatározottságot), és nem érzik a társadalmi felelősségvállalás szükségességét. A baloldal pedig egyszerűen gyáva volt.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy most, amikor sokan csúsznak le miért nincs szolidaritás a hátrányos helyzetben élők felé. A szociálpszichológia régi megállapítása, hogy biztonságérzetet ad a bizonytalanná vált helyzetű csoportok számára, ha vannak, maradnak olyan rétegek, akik életszínvonalban alattuk vannak. És addig, amíg ezek a mélyszegény rétegek ott vannak, addig nem kerülhetnek ők maguk a társadalom „legaljára”. Sajnos a politika az elmúlt évtizedben erre nagyon is rájátszott.

Nem véletlenül gondoskodik róla a jelenkori politika, hogy a közbeszédben szerepeljenek a romák és a migránsok, még hangsúlyozzák is: meg is érdemlik a sorsukat.

Mondhatjuk, hogy felállt idehaza egy hierarchikus rendszer, amit egyesek szeretnének konzerválni?

- Érdemes megnézni, hogy egy társadalom mennyire biztosítja az átjárhatóságot. Igen, a társadalmi csoportok hierarchikus rendszerbe szerveződnek. Ha valaki arról beszél, hogy legyen társadalmi mobilitás, és szeretné feloldani ezt az évtizedek óta beállt merev, korlátozó, igazságtalan rendszert, akkor az azt is jelentené, hogy meg akarja szüntetni azokat a strukturális akadályokat, melyek lehetővé teszik az elkülönülést, a szeparációt, ami az elmúlt időszak magyar társadalmat, az intézményrendszerek működését jellemzi – például az oktatási rendszerben. A működő mobilitás azt jelenti, hogy az egyén boldogulása, pozíciója valóban a személyes tulajdonságain és erőfeszítésein múlhat, de azt is jelenti egyben, hogy a hatalommal rendelkező társadalmi csoportok beengedik, „fel” engedik azokat, akik eddig alattuk voltak a társadalmi ranglétrán. Kérdés, hogyha ezeket a csatornákat egy kormányzat megnyitná, akkor mi történne, mekkora politikai költséget és kockázatot jelentene ez számára.

Azt állítom, hogy a magasabb presztízsű társadalmi csoportok egyáltalán nem szeretnék ezt a fajta átjárhatóságot és az Orbán-kormány erre játszik rá.

Ercse Krisztina oktatáskutató
Fotó: Béli Balázs/Alfahír

Az 2010 óta eltelt időszakra jellemző centralizált oktatáspolitika nem ezt akarja erősíteni?

- A központosítás alapvetően egy dolgot szolgál, hogy mindent kézzel lehessen vezérelni. Teljesen esetleges, hogy amúgy vannak-e hosszú távú tervei a kormányzatnak. Mivel egy kézben van az oktatás, ez nagyobb lehetőséget ad például az intézményesített szelekcióra és a szegregációra, valamint törvényesíteni az egyházi fenntartók számára azt, hogy a gyerekek között válogassanak. Ráadásul még ösztönözni is tudja ezt a folyamatot.

Nem gondolnám, hogy a magyar kormányt kiemelten foglalkoztatná a társadalmi hierarchia fenntartása, az érdekli, hogy minden a kezében legyen ahhoz, hogy az aktuális érdekei mentén tudjon szabályozni. Ennek nincs köze a társadalmi konzerváláshoz.

Ha oktatásról beszélünk nem jelennek meg valódi szakmai álláspontok, ha gond van – hiszen csapnivalóan bánik a területtel -, akkor jön egy gyors tűzoltás, de érdemi stratégiát nem vehetünk észre. Már a szülők is érzik, hogy rohad ez a rendszer.

Elkerülhetetlen a tanárhiány kérdése, hiszen a PSZ elnöke szerint már több tízezres tanárhiányról beszélünk. A kormány tagad, vagy éppen Gyurcsányozik egyet, de beszédes, hogy nyugdíjból akarnak visszaráncigálni embereket a szakmába vagy éppen le akarják butítani a pedagógiai képzést a NAT (Nemzeti Alaptanterv) szintjére. Milyen megoldással lehetne kezelni a helyzetet? A béremelés nem lesz már kevés ennek a helyzetnek a megoldására?

- Ha az oktatástól elsősorban azt várjuk el , hogy legyen egy alapvető koncepciója arról, hogy mit kezd a gyerekek nevelésével-oktatásával, akkor a rendszer már igazából összeomlott. Egy diszfunkcionális iskolai rendszerünk van. A 2015-ös PISA felmérésből azt is láttuk, hogy az egész rendszer teljesítménye zuhant hatalmasat. Tanárhiány nem csak azért van, mert rosszul vannak megfizetve. Ráadásul, itt érdemes leszögezni, hogy az oktatás, mint ellátórendszer nemcsak tanárokból áll. Beszélnünk kell az óvodapedagógusokról, a gyógypedagógusokról, a pszichológusokról, a takarítónőkről, a konyhásnéniről és így tovább.

A tanárhiány nemcsak a bérrendezés hiánya miatt áll fent, hanem annak következtében is, hogy nagyon sok a pályaelhagyó.

Az elmúlt 11 év pedagóguspolitikájának eredménye az lett, hogy a pedagógusokat beszorították, leértékelték, azt a fajta szakmai szabadságot, ami munkájuk elengedhetetlen előfeltétele, elvették tőlük. Nem csinálhatják azt, amit a hivatásuk valójában jelent, amit szeretnének, amit tanultak. Nincs mozgásterük sem az alkalmazott tanterv, sem pedig a szakmailag vállalható tankönyvhasználat terén. Akik elhagyták a pályát, azok pontosan azt ismerték fel, hogy ez a szakma már nem egyéb, mint adminisztrációs kényszerek sokasága, abszurd tartalmakkal és körülményekkel, állandó egzisztenciális fenyegetettségben. A fiatalokat ez különösen elriasztja.

Brenner Koloman: „Nem lehet a központból eldönteni, hogyan tanuljanak a magyar diákok"

2010 óta a centralizálás jellemzi a hazai közoktatást és felsőoktatást, de ez a szemléletmód mennyire volt sikeres az elmúlt évtizedben? Mi az oka annak, hogy a társadalmi mobilitás egyre rosszabb képet mutat? Milyen alternatívát nyújthat egy nemzeti egységkormány az oktatásban?

Mi riasztja el őket ennyire a szakmától?

- Ide nem elég a béremelés,

meg lehet akár duplázni is a pedagógusok fizetését, akkor sem fognak többen tanítani.

A pedagógusképzésbe mindig is többen jelentkeztek, mint ahányan valóban tanárnak készültek. Talán kevesen tudják, de a pedagógusképzés egy kurrens diplomát ad. Olyan képeségeket fejleszt, olyan kompetenciákat ad, amelyek a munkaerőpiacon nagyon is kelendőek. Egy pedagógiai képzésről kikerült végzős nagyon sok mindenre alkalmas. Éppen ezért nem értek egyet azzal, hogy a pedagógusképzést elszegényítsék a Nemzeti Alaptanterv elvárásai mentén. Lehetséges, hogy ezzel többen fognak jelentkezni a képzésbe, de ugyanúgy tovább állnak majd más pályákra. Ha viszont valaki tényleg azért megy a képzésre, mert pedagógus akar lenni, akkor őket tényleg egy lebutított képzés után akarjuk pályára bocsátani? Miből akarunk kevesebbet? Neveléstudományból? Pszichológiából? Szaktárgyi tartalomból? Gyermeklélektanból? Miből kéne kevesebbet? Már így sem tudnak eleget abból, amire szükség lenne. Mégis hogyan fognak ezek az emberek minőségi munkát végezni? Ez egy abszurd elképzelés a kormány részéről.

A KSH adatai szerint a pedagógus képzésen induló diákok, mintegy 26 százaléka lép csak tanári pályára. A diákok 40 százaléka a diplomáig sem jut el. Ez elképesztően nagy veszteség.

Mivel tudna változást hozni ezen a téren a kormányzat? Akar-e egyáltalán valódi problémakezelést?

- Nagyon nehéz azt mondani, hogy ez a kormány vizsgálja felül a saját iskolaképét, amikor egyszerűen ilyennel nem rendelkezik. Nem foglalkoznak a közoktatással. Nem véletlen, hogy nincs önálló oktatási minisztérium, ahogyan az sem, hogy a közoktatással és a szakképzéssel két különböző tárca foglalkozik.

Magyarországon csak egy retrográd, ceruzával felskiccelt, kocsmai diskurzus-színvonalú „szemlélet” van, ami az oktatásirányítás sajátja. A kormány nem ért az oktatáshoz és nem is érdekli.

Hatalompolitikai eszközt csinál belőle, kiszolgálja a mindenkori hatalmi -és gazdasági érdekeket. A hazai oktatásnak – és a gyerekeinknek, mi magunknak - akkor van reménye egy szebb jövőre, ha az Orbán-kormány eltűnik. Ezt a viszonyt és helyzetet ők maguk állították elő, és ezt az elmúlt 11 év láttatja be mindenkivel, politikai nézettől függetlenül.