Bod Péter Ákos: Fel kell számolni ezt az oligarcharendszert!

Vannak tehetséges magyar vállalkozók, de hogyan fognak ők érvényesülni, ha a nagyfiúk, a magyar oligarchák letarolják előlük a piacot? – teszi fel az égető kérdést Bod Péter Ákos közgazdász, egyetemi tanár, az MTA doktora. Úgy véli, az alacsony magyar termelékenység egyik oka a sikertől való félelem: a kormány nem szereti a versenyt, és ha valaki túl versenyképes, az problémákkal néz szembe. Az egykori jegybankelnök jó választásnak tartja Christine Lagarde-ot az Európai Központi Bank élére, és markánsan érvel az euró hazai bevezetése mellett is.

Bár a nyár közepén vagyunk, de azért gyülekeznek a viharfelhők? Ön ugyanis a Magyar Közgazdasági Társaság legutóbbi konferenciáján arra hívta fel a figyelmet, a mostanihoz hasonló világgazdasági bővülés sem tart örökké. Várható visszaesés a világgazdaságban?

A 2009-es válságról hiába beszéltek előre, mégis meglepetésszerűen ért mindenkit. Ezután azonban érdekes dolog történt: tizedik éve növekszik az amerikai, kilencedik éve pedig az európai gazdaság, mégpedig úgy, hogy hat-hét éve a görögöktől a dánokig mindegyik országé növekszik. Ez túl szép.

Ha valaki azt mondja, hogy válság jön, az címlapra kerül, ezért vannak, akik ezt bemondják. A magamfajta óvatos duhajok pedig azt mondják, nem tartható ez az ív a világgazdaságban, az európai gazdaságban és a kelet-közép-európai régióban sem. Pedig ez nagyon szép tíz év volt. Az Olvasók azt fogják kérdezni: „Ez ilyen szép volt?” Erre az a válaszom, hogy utólag visszanézve szép lesz. Ahogy egy házasságban is az ember utólag tudja meg, hogy melyik a legszebb időszak. Tehát zordabb szelek következnek, de hogy ebből jégeső lesz vagy kellemes őszi eső, ami után megújul a természet, ez hamar ki fog derülni. Bizonyos mutatók már előre jelzik ennek jeleit.

Magyarországra fokozott hatással lehet ennek a hatása, vagy tudunk saját lábra állni?

A vámháborúknak az áldozata mindig a nagyon nyitott gazdaság, melynek a belső piaca adottságai miatt mérsékelt. Amíg Amerikában egy cég meg tud élni abból, hogy 300 millió potenciális vevője van, az észt 1,2 millióval, a magyar 9,8 millióval, de még a román is 19,6 millióval nem tud maga meglenni. A 2009-es válság azért volt ebben a térségben annyira kemény, mert ismét kiderült: amikor a világgazdaság jól meg, akkor a nyitott gazdaságok az átlagnál jobban fejlődnek, és amikor lassulás, megtorpanás van, az átlagnál nagyobbat esnek.

A magyar gazdaság mennyire nyitott?

Magyarország rendkívül nyitott.

De ez igaz a szlovák, az ír, a holland gazdaságra is. Ezek az országok fognak először szenvedni, ha a nagyok között feszültség van. Ami a saját lábra állást illeti: nem szabad elhanyagolni a belső piacot. A lengyel és román sikerek mögött ott van, hogy eleve nagyobb a belső piac, de számos egyéb ok miatt az ő piacaik nagyon dinamikusak. A magyar vállalkozói réteg viszont kicsit öregecske: 1982 és 1992 között indultak ezek a vállalkozók. A lengyel helyzet másképp alakult, ott már a hetvenes években beütött a krízis, muszájból voltak, akik vállalkoztak, a Polonia boltok évtizedek óta működnek. Az ő kapitalizmusukban több a középvállalati erő. A miénkben sajnos gyenge, és a kormányzat piacvédelem ürügyén oligarchákat tesz még gazdagabbá. Márpedig államilag kinevezett oligarcha állami támogatás nélkül sem belföldön, sem külföldön nemigen lesz képes boldogulni.

A korrupció kiszorítja a tehetséget

Ehhez szorosan kapcsolódik a korrupció kérdésköre, mégpedig nem a büntetőjogi, hanem a közgazdasági vetületben. Korrupcióról akkor beszélünk, amikor a források nem oda csoportosulnak, ahol azok a leghatékonyabban hasznosulhatnának.

Azt mindenki ismeri, hogy a vállalkozó megkeni a tisztviselőt, ha ezt ügyesen csinálja, akkor nem a legjobb vállalkozó kapja meg a pályázatot, hanem az, aki a legügyesebben ken. Az élet azonban nem mindig ilyen, vannak fokozatok, mindig vannak hibázási alkalmak, de ezekbe nem szabad belenyugodni.

Csakhogy nálunk ez a korrupció nagy és növekszik – máshol is nagy, de nem növekszik –, ráadásul a politika nemcsak eltűri, hanem ki is kényszeríti ezt.

Most már az is előfordul, hogy a versenyképes vállalkozónak – aki enélkül is képes lenne elvégezni a munkát – tudomásul kell vennie, hogy vagy nem jut hozzá állami megrendeléshez, vagy el kell kezdenie játszani a játszmát. Így a vállalkozói erőforrásokat arra pazarolja, amire nem lenne szabad.

A Magyarországra érkező uniós források erre még ráerősítenek?

Nagyon sok pénzről van szó, és azok korrupt, pazarló felhasználását megkönnyíti az a gyakori felfogás, hogy „ez másoknak a pénze, mi most megcsapoljuk, de mégiscsak az országon belül marad”. Az az ember, aki ezt az érvet elfogadja kicsiben, az elfogadja milliárdos tételben is, holott már ezzel súlyos gond keletkezik, hiszen

más, fontosabb szükségletek elől vonják el a felzárkózásunkra kapott forrást.

További baj fakad abból, ahogy ezt az extraprofitot elköltik. Az adónkból vagy az uniós támogatásokból elcsalt milliárdokat gyakran külföldre mentik, offshore-ba viszik ki. Furcsa lesz, amit mondok, de még rosszabb, ha nem viszi ki. Ekkor ugyanis megjelenik a piacon egy olyan szereplő, akinek a pénztárcája nagyon mély: megvehet sajtót, földet, szállodát, felvásárolhatja kedve szerint mások vállalkozását,

tőkeereje folytán mindig ő fog nyerni, tehát kinyomja a piacról azokat, akik tehetségük révén tudnának teljesíteni.

Mert vannak tehetséges magyar vállalkozók, de hogyan fognak ők érvényesülni, ha a nagyfiúk, a magyar oligarchák letarolják előlük a piacot? Ezeket a speciális magyar viszonyokat az uniós pénzbőség még megszorozta hárommal, hiszen mindeddig pénz rengeteg volt! Most persze az a kérdés a szakmában és a politikában is, hogy ha kevesebb uniós pénz érkezik, és az is más módon, más feltételekkel, akkor mi lesz a magyar gazdasági növekedéssel. Ez is a már említett jövőbeli modellben felvázolt kérdőjelhez tapad.

A gazdasági növekedésből mekkora rész volt köszönhető az EU-s pénzeknek?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, ugyanis nem tudjuk megállapítani, hogy mi lett volna, ha ez nincs. Mert van olyan beruházás is persze, amit meg lehetett volna valósítani a mi adónkból is. Tehát nem igaz, hogy minden, ami van, az uniós pénzből van, és az sem igaz, hogy ha a fele jönne, akkor felére esne vissza a növekedés. De azt látni kell, hogy a magyar befizetéseken felül ide érkező uniós források több év átlagában a nemzeti jövedelemnek bő 3 százalékát teszik ki évente. A magyar gazdasági növekedés az elmúlt tíz évben átlagosan 2 százalék volt. A legutóbbi négy évben 4 százalék. De volt, amikor nulla volt. Óriási összegről van tehát szó, történelmileg a második világháború utáni Marshall-segéllyel vethető össze, amely az ötvenes években nagyon megnyomta Nyugat-Európa gazdasági talpra állását. Sajnos az adatok alapján nem lehet más a következtetésünk, mint hogy

legalábbis a régió déli felében. A szlovákok, lengyelek, észtek, litvánok teljesítménye nagyon szép. A horvátoké, magyaroké, bolgároké nem olyan szép.

A források felhasználása itt kevésbé hatékony?

Így igaz, és az okokat is mind tisztábban látni. Ezért is van az, hogy a gazdasági elemzők nem csak erkölcsi okokból kritizálják a korrupciót, az állami szektor rossz hatékonyságát és nagy kiterjedtségét. Itt ugyanis szoros összefüggés mutatható ki. A magasabb versenykultúrájú országokban a rátermettebb nyer. Ilyenkor egységnyi pénz többet fial. Nálunk pedig gyakran életképtelen projektekbe öntik a pénzt. Nem akarok demagóg lenni, de valóban ott van a futball, a stadionok ügye. Túl sokat és indokolatlanul nagyot építenek. A bőséges költekezés az építés pillanatában nagyon jó ötletnek látszik, akkor kétségtelenül fűti az építőipart, a gazdasági növekedést. Aztán

amikor kiderül, hogy ezt a kapacitást nem lehet észszerűen működtetni, az utókor átkozni fogja azokat, akik ekkora kapacitásokat hagytak rájuk.

Mint egykori ipari és kereskedelmi miniszter emlékeztetek arra, hogy sok évtizeddel ezelőtt meghirdette a kommunista rezsim a „vas és acél országa” programját, és túlfejlesztették a nehézipari gyárakat, majd később irdatlan anyagi és társadalmi költségekbe került ezeknek a túlméretezett fejlesztéseknek a visszanyesése. Szóval sok esetben a költés pillanatában szép a gondolat, de hogy értelmes-e vagy sem, azt hosszabb távon kell megvizsgálni. Attól félek, hogy az uniós források felhasználásának magyar gyakorlata sikertelenként fog bevonulni a gazdaságtörténelembe.

Érdemes legyen külföldről hazatérni!

Az uniós forrásoknak is köszönhető gazdasági növekedés a bérnövekedés egyik motorja. A források rossz felhasználása milyen hatással van a hazai bérszínvonalra?

A magyar bérek alacsony szintről indultak, sőt nem sokkal ezelőttig kormánypolitika is volt, hogy így versenyképes az ország. Úgy vélték, ezáltal lehet „katapultálni”: tőkét ad a Nyugat, mellétesszük az olcsó, jól képzett munkaerőt. Ebben van közgazdasági logika, de a társadalmi logika más. Mert

A lengyelek most azzal kacérkodnak, hogy a 26 éve alattiak ne fizessenek személyi jövedelemadót, így talán nem mennek annyian külföldre. A magyar állam is újabb, igen költséges programokat indít az adónkból a demográfiai romlás mérséklésére, a munkaerő megtartására. Ugyanakkor Magyarországon a július eleji, MTA-val kapcsolatos döntés miatt kutatók ezrei kerülnek olyan helyzetbe, hogy eggyel kevesebb okuk lesz a maradásra.

De a bérszintre visszatérve: a magyar bérek átlaga az utóbbi néhány év gyors növekedése ellenére is messze elmarad a nyugat-európaitól, amely a mögöttünk hagyott években szintén tovább emelkedett. A folyamatok elemzése alapján bizton állítható, hogy az Európán belüli nagy bérkülönbségek évtizedes távon sem fognak megszűnni. Még az országon belüli különbség sem tűnnek el, amint mi is tapasztalhatjuk itthon. De a bérszint csak egy tényező az emberek pályaválasztásában, boldogulásukban, életviszonyaikban, és nem is feltétlenül a legfontosabb. Van, aki szociális munkásnak, lelkésznek vagy magyartanárnak megy, eleve tudva, hogy hivatása nem teszi módossá. Ezzel nincs gond, ha máskülönben megbecsülik a munkáját, jól érzi magát a hivatásában, azt csinálja, amit szeret, önálló és teljes életet élhet. Mások pedig elfogadják tényként, hogy a mostani viszonyok között messze kevesebbet keresnek, mintha szednék a sátorfájukat – főleg akkor nem demoralizál a bérszakadék, ha tapasztalható a haladás, az állam nem urizál a pénzekkel, érzékelhető a nemzet gyarapodása, és érdemes legyen a külföldi munkavállalás után visszatérni. Ezért

fontos, hogy a magyar fiatalok a nemzetközi, főleg európai tanulmányi, szakmai áramlásokban részt tudjanak venni, akár a nemzetközi munkaerőpiacon is próbára tehessék magukat, de azt is érezhessék, hogy emelkedő, elismert ország áll mögöttük, ahova érdemes visszatérni,

és aki itt marad, érezze, hogy szava számít, erőfeszítéseit elismerek.  Ha viszont kukacoskodnak vele, akadályozzák a munkáját, akkor veszi a kalapját.

Ez a szociológiai háttere. A gazdasági modellben azonban a bérszínvonalnak fontos tényezője a termelékenység. Ebben Magyarország hogyan áll?

Mikor az előbb arra utaltam, hogy a bérkülönbségek országok között, sőt még országon belül is nehezen tudnak eltűnni, akkor abban valóban fontos szerepe van a termelékenységi különbségnek. Azonban félreértés ne essék:

Vegyünk egy mindennapos példát: a pénztárosnő Kelet-Magyarországon kemény munkával 200 ezer forintért végzi munkáját, az ő boltja pedig abból él, hogy a helyieknek elad olyan termékeket, amiket az a vevőkör meg bír venni. Egy másik pénztárosnő pedig luxemburgi boltban pénztáros, és nem parizert, hanem heringet és prémium árukat üt be a gépbe, az egy főre jutó bevétel nála sokkal magasabb, és a bére is sokszorosa az előbbinek. És nem azért, mert ő jobban nyomogatja a pénztárgép gombjait!

Alacsony termelékenység és kettészakadt társadalom

Nem a magyar munkás a tehetségtelen. Akkor miért alacsonyabb a magyar termelékenység?

A kiinduló alacsony szintet említettem, sőt még azt is meg kell mondanunk, hogy az elmúlt tíz év átlagában

E kellemetlen jelenség egyik oka módszertani ok: a közmunkások minden más országban aktív munkanélkülieknek számítanak. Ha őket beírják a munkavállalók közé, mint itthon, akkor azok száma megemelkedik. De a közmunkás munkájának hozzáadott értéke alacsonyabb, mint ha sebész professzor vagy hűtőgépszerelő lenne. Így a kimutatott termelékenység statisztikailag nem tud javulni. A másik ok, hogy tehetséges, jól felkészült, nagy munkabírású emberek nagy számban mennek el külföldre, az ő helyükre vagy találnak másokat, vagy nem. Ha a termelékeny erő megy el, és a kevésbé termelékeny jön a helyére, az egy újabb tényező, ami miatt az országos átlag nem tud javulni. Harmadrészt, és ez a legkomolyabb tényező:

A nagy cégekkel e tekintetben nincs gond, egy német autógyár nem hoz ide kevésbé fejlett technológiát, csak azért, mert alacsonyabb a bérszint. A kis és közepes magyar cégek azonban le vannak maradva még a lengyelekhez, szlovákokhoz képest, a csehekről nem is beszélve! Ennek egyik oka a már említett elöregedett vállalkozói szféra, ez viszont tud változni. A másik oka viszont lélektani: a sikertől való félelem.

Sokan úgy vélik, nekik ez így jó, a pénzüknél vannak, és nem is akarnak sokkal nagyobbat homorítani, mert hátha akkor a NAV felfigyel rájuk, vagy valamelyik oligarchának megtetszik az üzletük.

Az, hogy a kormány nem szereti a versenyt, és ha valaki túl versenyképes, az problémákkal néz szembe, olyan tényező, mely biztos benne van a termelékenységi lemaradásunkba, noha pontos mértékét kutatóként nem merném számszerűsíteni.

Az alacsony termelékenység okait már ismerjük. Akkor hogyan lehetne javítani ezen a mutatón?

Ez egy óriási feladat. Először azt mondom el, hogyan nem lehet. Bizottságokkal nem. Nagy állami kampányokkal sem. A Magyar Nemzeti Bank is megalkotott 320 pontot, melyek egyenként nem rosszak, de kicsit sok. Aki pedig politikusként csak annyit mond, hogy a vállalatok túl vannak adóztatva, majd ő leviszi a nyereségadót, az meg nagyon kevés. Ugyanis ahhoz el kell jutni, hogy a cégnek keletkezzen kellő jövedelme, ami után adózzon. A gazdasági hatékonyság ügyében az egyik fontos tényező lélektani: az ember akar-e újat kezdeni, sikeres lenni, és a környezete eltűri-e, hogy ő sikeres. A vállalkozói készségeket pedig meg lehet tanulni, ahogy a számítástechnikai készségeket is el lehet sajátítani. Tehát tanítani kell őket, hagyni kell az embereket érvényesülni. Amit azonban valóban alaposan meg kell vizsgálni: mi az, ami fékezi a termelékenységet, és ezáltal visszafogja a jövedelmeket? Számos kemény adat mutatja, hogy

fék a magyar állam: túl sok adót fizetünk túl sok jogcímen, míg más gazdasági szereplők nem járulnak hozzá a társadalom működtetésének költségeihez.

Nem is értem, miért büszke a kormányzat arra, hogy Európában nálunk az egyik legalacsonyabb a társasági adó. Azzal büszkélkedik tehát a kormány, hogy a nyereséges vállalkozásokat alig adóztatja. Adóztassa meg! Legyenek a cégek nagyon sikeresek, és fizessenek adót! Fék továbbá a bürokrácia. Gátja a termelékenység növekedésének az, hogy ahol csak tudják, a versenyt lefojtották. A közbeszerzések rendszere kimondottan rongálja a magyar gazdaság fejlődési lehetőségeit, mert torz, egy nagyon szűk kört preferál. Lássuk be: ha egy csókos nyer és sokat, akkor tíz becsületes másik ember nem nyer. És ez baj, mert

Fiatalokkal dolgozom, látom, hogy ez a generáció jobb tudással szeretne előbbre jutni, magabiztosak is, de remélem, hogy ezt a korrupciós játékot nem tanulják meg az idősektől. Pedig be lehetne nősülni mindenfajta gazdag családba, de az nem fogja fényre juttatni a magyar társadalmat.

Ha növekedne a termelékenység, lehetne-e szó bérunióról?

A politikába bekerült fogalom megfoghatatlan, mert nincs „egy bér”. Még egy országon belül sincs sem területileg, sem szakmánként azonos fizetés, ezért

A bérjövedelem, a társasági nyereség, a munka és a tőke termelékenysége nem akarati kérdés, és nem olyasvalami, amit hatósági eszközökkel be lehetne vezetni. Ha viszont a bérunió azt jelenti, hogy ne legyenek olyan akadályok, melyek a teljesítmény elérésében visszafogják a teljesítmény elérésére képes embereket, akkor ez egy gyönyörű program, ez az igazi felzárkózási program. A kulcskérdés az, hogy a társadalom megtesz-e mindent azért, hogy a teljesítmény elnyerje a neki tisztességesen járó hozamot. Ha elnyeri bérben és nyereségben, ha nincsenek felháborító extraprofitok a tűzhöz közelieknek, és nincsen anyagi vergődés fontos hivatást végzőknél, a jövőt szolgáló szakmákban, hanem a polgári társadalom által elfogadható és fenntartható jövedelmi szintnél leszünk: akkor a legjobb úton vagyunk a társadalmi unió felé. Ez most csupán álom,

a sokat idézett makrogazdasági adatok ellenére a tényleges európaiságtól messzebb vagyunk, mint tíz éve.

A területi, szakmák szerinti és vállalkozói körök szerinti szétszakadás jeleit látjuk: az oligarcháknál dollármilliárdokban mérik a nyereséget, Magyarország néhány térsége pedig az egyszerű újratermelésre sem képes.

Kormányzati akarat kell ennek megváltoztatásához?

Én

a jelenlegi kormánytól már nem várom, hogy szembenézzen nemzeti sorskérdésekkel. Úgy látom, ezeket alárendelte a saját gyarapodásának.

Meg tudja magyarázni a népnek, hogy miért is jó nekik, ha ő gazdag, befolyásos, médiája van, uralja mások agyát és lelkét. Én azonban úgy gondolom, hogy ez zsákutca. Azt várom, hogy egy más politikai konstellációban elkezdjük elvégezni az elmúlt időszakban elvégzetlen feladatokat. Fel kell számolni ezt az oligarcharendszert, helyette az nyerjen, aki ért hozzá!

Eurostat statisztikák azt mutatják, hogy ahol magasabb a részmunkaidő, illetve az atipikus foglalkoztatás aránya, ott magasabb a termelékenység is. Van ok-okozati összefüggés a kettő között?

Igaz, de nem feltétlenül azért, mert ahol rövidebb a munkaidő, ott a munkavállaló mindent belead, bár az tény, hogy egy átlag német ipari munkás egy évben kevesebbet dolgozik, mint egy átlag görög, ám amikor bent van, akkor szervezettebben, jó technológiával, frissebben dolgozik. A termelékenységi szint, amint erről már ejtettünk szót, az általános társadalmi fejlettséggel függ össze, de van itt egy sajátos új elem. A XIX. század végének, XX. század elejének szabványosított, gyáripari munkaszervezése akkor működött hatékonyan és termelékenyen, mikor rengeteg ember volt, és a műszakokat fel lehetett tölteni lényegében azonos adottságú munkavállalókkal, akik nagy sorozatszámban, standard termékeket állítottak elő. A modern gazdaság viszont nem így működik: a munkavállalók zöme szolgáltatási besorolású ágazatokban dolgozik. A mai életvitel mellett sokan vannak, akik nem alkalmasak a nyolcórás „schichtára”. Van, aki csak megszakításokkal tud dolgozni, gyereket nevel, tanulmányokat folytat. A kreatív szakmában, az alkotómunkát végzőnél nem mindig jön az ihlet. Sokféleképp lehet értéket termelni.

Azokban az országokban, ahol a cégek elég gazdagok és rugalmasak ahhoz, hogy figyelembe vegyék a munkavállalók sajátos képességeit, adottságait és igényeit, és ezekhez az igényekhez megfelelő technológiát tudnak rendelni, ott a motivált munkavállaló jól teljesít, elégedett, sőt akár boldog.

Ha viszont merev a munkaszervezet, és csak úgy tudja a munkaerőt hasznosítani, hogy az nyolc órát a munkapadnál van, akkor – ez bizony elég jellemző magyar eset – bizonyos rétegek kiesnek a munkaerő-kínálatból. Nálunk egyébként bizonyos térségekben nagyon alacsony a munkaerő aktivitása, és vannak olyan rétegek, amelyek munkaerőpiaci jelenléte botrányosan alacsony. E téren európai viszonylatban is nagyok az országok közötti különbségek:

Ezeket a mintákat át kellene vennünk.

Említette a technológiát mint az egyik tényezőt. Magyarország hogyan áll ebben régiós, illetve uniós összehasonlításban?

A modern technológiákhoz szükséges információs technológiák kiépítettségében például elég jól állunk, a nemzetközi innovációs rangsorban viszont az utolsó harmadban szoktunk lenni. Nem a legvégén, és régebbi uniós tagállamok, például a görögök vagy néha az olaszok sem állnak jobban az információs technológia alkalmazása terén, az újítások és találmányok számában, a digitalizáció elterjedtségében. A társadalom egésze viszont lemaradt például a svéd, finn, észt mögött. Figyelem, utóbbinál egy volt szovjet tagállamról van szó, mely sikeresen átesett egy modernizáción! A mi harmincéves modernizációnk közepesen sikeres volt, és e téren is megmutatkozik a társadalom szétszakítottsága.

A magyar top beleilleszkedik az európai topba, nincs érdemi különbség. Viszont nagyon sokan vannak olyanok – életkor, képzettség, területi elmaradottság miatt –, akik nem tudnak részt venni ebben az új technológiában, és ez óriási baj. Ez a digitális szakadék kicsit olyan, mintha a társadalom fele analfabéta lenne a XX. században.

A digitális analfabétának hiába ajánlja az üzleti élet vagy a hatóság az újabb applikációt, mert nem érti a mondatot. Nekik emiatt nyújtani kell egy fapadosabb verziót, egy kevésbé fejlett technológiát, ez azonban nemzetgazdasági kár. Főleg a falusi idősebb lakosságnál mutatnak ki lemaradást. Egy hetvenéves dán gazdának a technológiai jártassága a hasonló korú magyaréhoz képest hatalmas. Miközben a dán húszéves és a magyar húszéves egyetemista között nem látok lényegi különbséget.

Nemzeti valuta: a szuverenitás illúziója

Beszéljünk kicsit az aktualitásokról is! A héten az Európai Tanács Christine Lagarde-ot, az IMF eddigi vezetőjét választotta az Európai Központi Bank élére. Mi várható az ő működése során?

Lagarde asszony nagyon exponált időben volt a Nemzetközi Valutaalap élén. Az intézményről az a hír terjedt el korábban, hogy a világ pénzügyi rendszerének „csendőre”, mely megszorításokat erőltet a kormányokra hitelek fejében. Ideális ellenségnek számított, lám az Orbán-kormány is milyen szép szabadságharcot vívott ellene, amikor már egyébként az uniós pénzek beáramlásával nem is volt érdemi szükségünk valutaalapi forrásokra.

Én Lagarde asszony működését szakmailag kimondottan jónak tartom.

A Valutaalap az ő vezetése alatt egyáltalán nem eszerint a régi sztereotip gondolkozás szerint működött. Például a görög válság idején az európai hatóságok keményebben bírálták el a hellén kormányzati igényeket, mint a Valutaalap. Az IMF tanult az elmúlt évtizedekből, és a válságkezelő felfogása is megváltozott. Szakmailag jó választás Lagarde-ot az Európai Központi Bank élére tenni. Hogy Mario Draghi után itt ismét egy déli vezető van, ez azt is sugallhatja, nem azt a sprőd monetáris politikát folytatja, mellyel sokáig vádolták az EKB-t, hogy csak az inflációra figyelt, és más nem érdekelte. Bár az EKB nem annyira fontos, mint az Európai Bizottság, különösen nekünk, de jelentőségében közel áll hozzá. És ha úgy alakul, hogy tényleg a német Ursula von der Leyen lesz a bizottsági elnök, akkor Lagarde más szín, némileg még ellensúly is lehet.

Mindez, tegyük hozzá, a magyar kormánynak nem fog tetszeni.

Megoszlik a közgazdász szakma véleménye arról, hogy Magyarországnak csatlakoznia kellene-e az euróövezethez. Önnek mi az álláspontja?

Ez azért lényeges kérdés, mert az Európai Központi Bank nemcsak az eurózónának a központi bankja, hanem a mienk is. Az EKB működésébe pedig csak az eurózóna tagjainak van érdemi beleszólása. Lehet ugyan minálunk az eurózónába történő belépésről szakmai és politikai vitákat folytatni további évekig, de szeretnék valamit világosan kimondani:

aki bent van ebben a körben, az ott ül az asztalnál. Aki pedig nem ül ott az asztalnál, az is elszenvedi a döntések következményeit úgy, hogy nem is tud beleszólni. Jobb tehát ott lenni a döntéshozatalban, mint az újságból értesülni róla.

Ezért van, hogy azok a nemzetek, akik jobban ki vannak téve a nemzetközi pénzügyi hullámzásoknak, már bent vannak az eurózónában, vagy igyekeznek közeledni ehhez. A csehek megpróbálták azt, hogy hívják meg őket a kormányzótanácsba, noha egyelőre nem akarnak belépni, ez azonban nem megy. Ha engem kérdez:

Ezek teljesülése egyébként is nagyon jót tenne a magyar gazdaságnak; most sajnos az inflációs céltól nagyon messze kerültünk.

A belépés ellenzői azzal érvelnek, hogy így megmarad a mozgástere a jegybanknak és a kormánynak is.

Ezt lehet jóra és rosszra is használni. De mégis, milyen döntési szabadság marad meg? Azt szokták mondani a nemzeti valuta megőrzésének hívei a kormányban, hogy ha versenyképtelen a gazdaság, akkor leértékelem a valutát, és az exportőr jobban jár. Egy: hát legyen versenyképes a gazdaság! Kettő: ki értékeli le a forintot? Nincs rögzített árfolyam, a piac határozza meg az értékét! A Magyar Nemzeti Bank nem tudja kénye-kedve szerint szabályozni. Három: a forint csak nekünk, polgároknak fontos, hiszen mi ebben kapjuk a fizetésünket. A cégek, a munkáltatóink bevételének jelentős része viszont euróban érkezik. Említettem, a magyar export annyi, mint a nemzeti jövedelem, ennek a külkereskedelemnek 70 százaléka euróban zajlik. De még a hazai műveletek egy része is euróban történik. Ha valaki most ki akar bérelni egy irodaházat, nem forintban fogja kötni a szerződést. A megtakarítások és a vállalati hitelek egy része euróban van. A magyar állam euróban fizet be az uniós büdzsébe, euróban kapja a kifizetéseket. Mint látható,

Ezért óvok mindenkit, beleértve a kormányt és a jegybank vezetését is, akik hisznek abban, hogy ők irányítják a forintot. Ugyan! A szuverenitás illúziójáról beszélünk.

Visszatérve a beszélgetésünk elején említett gyülekező viharfelhőkhöz: szigorítás vagy lazítás várható a monetáris politikában?

Ha a szelek hirtelen zordra válnak, akkor nem kell szigorítani, mert szigorodik az élet. Viszont

Az államadóssága aránya sem zuhant, hanem ment-mendegélt lefelé, épp csak egy árnyalatnyival jobb a helyzet, mint tíz évvel ezelőtt. Jó lett volna, ha az utóbbi évek gyors növekedésére tekintettel egyensúlyban lett volna a költségvetés, hogy utána, ha befékeződik a világgazdaság, lehessen mínusz 2 százalékot csinálni. De most is mínusz két százalék az államháztartási mérleg! Mindig deficittel működött az ország, csak mivel növekedett a gazdaság, javultak a GDP-hez mért mutatók. De ha a magyar gazdaság megtorpanna, akkor nem tud javulni a helyzet. A folyó fizetési mérleg már most átváltott negatívba. Ez önmagában nem lenne baj, de azért tény, hogy a fizetési mérlegünk pozitív volt a megelőző nyolc évben. Mindezekből az következik, hogy

és csak azt kellett mondani, hogy lám haladunk. A szelek fordulnak, csapkodnak, most kell majd ügyesen állítani a vitorlákon.