Sajnos elmondható rólam, hogy általában elég huzatos memóriával vert meg a Jóisten, a mindennapok földhözragadt dolgai minduntalan kipotyognak a fejemből, viszont vannak olyan élethelyzetek, amik hosszú idő távlatából is fényes jelzőtűzként ragyognak lelkemben és mutatják számomra a helyesnek vélt irányt. Az egyre sötétebb magyar hétköznapokban pedig mind nagyobb szükségem is van az ilyesfajta útmutatásokra.
A napokban egy majdnem húsz évvel ezelőtti történet ragyogott föl bennem ilyen éjjeli jelzőfényként, válaszul a narancsjanicsárok újabb szégyenteljes szarkenegetésére.
Szegény apai dédimamám épp utolsó napjait töltötte e földön, és az egész család megrendülten állt szomorú-búsan az ágya mellett, a halálszagú, sötét és rettenetesen nyomasztó mezőtúri kórház második emeletén. Mindenki szemében könnyek ültek, ki-ki a maga módján búcsúzott, és még az unokatestvérem is megérzett valamit a hangulatból, s ha nem is szomorúan, de méla egykedvűséggel tűrte a fájdalmas pillanatokat. Pedig unokatestvérem autista. Őt aztán végképp nem, vagy nem úgy érik el a világ dolgai, mint a "normális" embereket, mégis mintha a pillanat súlya az ő vállára is ráereszkedett volna.
Emlékszem, még nem indultunk haza, de minket, gyerekeket még meg akartak kímélni a felnőttek a halál körüli komoly, szent nehézségektől, és egy-egy pityergő kézcsók, remegő hangú elköszönés után unokaöcsémmel és testvérével kint találtuk magunkat a folyosón, ahol nekem, mint rangidősnek kellett vigyáznom a nálam fiatalabb párosra.
Az Emmi az otthonápolók helyett az őket gyalázó fideszes propagandista körét támogatja milliókkal
Vérlázító írásban gyalázza az otthonápolásra kényszerülő szerencsétlen sorsú embereket a pestisracok.hu nevű orbánista propaganda-weboldal egyik írója, bizonyos Füssy Angéla. A Soros-ösztöndíjas Orbán Viktort istenítő weblap szerzője jó bolsevik módjára leplezi le az otthonápolókat mint a Soros-hálózat reakciósait. Nem linkeljük, hiszen mindenkinek ökölbe szorul még a talpa is, amikor ilyen, a hétmilliárdos luxusyacht és a Louis Vuitton-táskák kényelméből érkező fideszes agyfaszt olvas.
Egy darabig nem is lett volna semmi gond, ám unokaöcsém hamar elunta magát, s artikulálatlan torokhangon kezdett édesanyja után könyörögni. Nővérével hiába csitítottuk szegényt, minden próbálkozásunk hasztalannak bizonyult. A félhomályos őszi nyomottságba burkolt folyosón a várakozó betegek és látogatók egyre szúrósabb szemekkel meredtek felénk, a felhúzott orrú tekintetekből pedig világosan kiolvasható volt, mit gondolnak:
"Na, ezek se tudnak viselkedni! Hát, micsoda pereputty ez? Hisz ez mégis csak egy kórház!"
Erre a savanyú pofával előadott, kispolgári fanyalgásra eltörhetett bennem valami, mert a gyász helyét egyből átvette a keserű méreg és a fajtánkra annyira jellemző, csakazértis dac. Ha fintorogni akarnak ezek az aszott kórók és hájfejű mamlaszok, ám legyen!
Kézen fogtam unokaöcsémet, és hirtelen elhatározással beleültettem az egyik koszlott hordágy mellett árválkodó, rozzant tolókocsiba. Először unokahúgom is értetlenül nézett rám, hogy mit akarok ezzel, ám amikor elkezdtem föl alá tologatni a nyekergő alkotmányt, és az első pár lépés után unokatestvérem az addigi elcsukló sírdogálás helyett önfeledt nevetésben tört ki, már ő is jött noszogatni a szebb napokat megélt kerekesszéket.
Erre lett csak igazán pusmogás és kaptuk a félhangos megjegyzéseket, hogy mit képzelünk magunkról, hol vannak a szüleink, valaki pedig felháborodottan elkezdett az ápolók után kiáltozni, mert három vásott kölyök felborította a komoly intézmény, végtelenül komoly légkörét, ilyet pedig nem lehet csinálni. Amíg élek, nem felejtem el, milyen hála és vegytiszta boldogság csillogott unokaöcsém szemében azokban a percekben, és ha csak egy rövid időre, de ő is "vásott kölyök" lehetett. Nem valamiféle tehertétel, nem speciális nevelési igényű, nem mentálisan sérült, nem hátrányos helyzetű, hanem simán csak gyerek.
Persze, a móka hamar véget ért, a méltatlankodó kórházi személyzettel együtt szüleink is előkerültek, én pedig alapos fejmosást kaptam a felelőtlen akciómért, de mai napig úgy érzem, hogy megérte, mert olyan örömet szerezhettem annak a kissrácnak, ami végül nekem is mankó lett életem egyik legszomorúbb pillanatában.
De egy kicsit azt is megtapasztalhattam, mit élnek meg szegény szülei nap mint nap, akik emberfeletti erővel, agyonhajszolva, munka mellett kínlódva próbálnak mindent megadni gyermeküknek. Akkor még csak értetlenkedő, lesajnáló vagy háborgó pillantásokat, megjegyzéseket kaptak kitartásukért, odaadásukért és végtelen szeretetükért cserébe a társadalomtól, ez pedig az eltelt két évtized alatt se nagyon változott.
Legfeljebb annyiban, hogy most Füssy Angéla vérhányása után valószínűleg már Soros-bérencek is lesznek.
Mint, ahogy lett az az anyuka, aki nemrég Facebookon osztotta meg történetét, hogy miként pécézték ki maguknak a CBA előtt ácsorgó, félcsöves nyomorultak és bélyegezték egyből "sorosos lotyónak", amiért autista "hülye gyerekével" egyáltalán létezni merészelnek:
Kedves Fidesz-szavazók! Lenne hozzátok egy kérdésem:
szerintetek rendjén van, hogy az általatok támogatott párt újabb ellenségképet igyekszik kreálni az egyik legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportból?
Tudom, hogy sokan semmit sem hisztek el, ami Orbán Viktor tévedhetetlenségét cáfolja, és még a legszilárdabb tényeket is tagadjátok, ha azok a Fidesz hibáit igazolják, de azért gondolkodjatok el rajta, mi lesz majd akkor, ha épp egy olyan személyiségjegyet, egy olyan foglalkozást vagy ki tudja mit átkoz majd ki és bélyegez feleslegesnek, majd üldözendőnek legközelebb a Nemzeti Együttműködés Rendszere, ami titeket is személyesen érint! És ne higgyétek, hogy ez lehetetlen, ne gondoljátok, hogy van ma Magyarországon a társadalomnak olyan csoportja, rétege, szubkultúrája, bármije, amelyikből nem lehet célpont, ha odafönt úgy gondolják. Hiszen már a Fidesz-hű értelmiség egy része is Soros-huszár lett, akkor majd pont hozzátok ne mernének egy szép napon hozzányúlni?
Lassan nem ártana elgondolkodni azon, meddig felmentés még mindenre az, hogy "csak a Soros, a Brüsszel, a Gyurcsány, az IMF, a háttérhatalom, a Kádár, a komcsik, a migráncsok, a gyíkemberek és a jó ég tudja kik vissza ne jöjjenek". Meddig lehet érvényes erkölcsi és morális váltópénz ez a maszlag úgy, hogy amit cserébe kap az ország, azzal csak a Gucci-táskás Pixi grófok, a tokás-beles, téeszelnökfejű strómanok és a Füssy Angélához hasonló, gerinctelen hergelőművészek járnak jól? Teljesen komolyan kérdezem.
Penészvilág foglyai vagyunk
Nyár van, végre szikrázó napsütésben telnek a napok, az ember valahogy mégis olyan nehezen tud örülni ennek. Április 8-a, és úgy általában az elmúlt 8 esztendő hosszú árnyéka a gondtalannak szánt séták, biciklizések vagy kikapcsolódással töltött éjszakák mindegyikét beborítja kissé.