Miközben a napok óta tartó hőhullámban az egyszeri adófizetőnek azt kell hallania egy felelős magyar minisztertől (Gulyás Gergely), hogy ráérünk még a klímaváltozás elleni küzdelemre, és amúgy is, a 2030-as vállalásokat tartani fogja hazánk, addig a szakma - pontosabban annak maradéka - aggódik.
Az utolsó forradalmunk?
A magyar zöldpolitika folyamatos kivéreztetése nem újdonság, nagyjából azóta tart, amióta Orbán Viktor kijelentette a környezetvédelemről, hogy az egy baloldali issue.
Igaz, az EP-választások környékén a fideszes agytröszt igen kemény klímaszkeptikus húrokon játszott - bevetve Kövér László házelnököt, Bayer Zsolt propagandistát, valamint Nógrádi György "szakértőt". Viszont a magyar kormányzat klímapolitikájának valódi tónusát mégiscsak Szijjártó Péter mutatta be a nagyközönség előtt, amikor május 29-én a külügyminiszter kijelentette: Magyarország nem támogatja, hogy Brüsszel az autóipar versenyképességét a környezetvédelemre hivatkozva ésszerűtlenül korlátozza.
Nagyjából innen - azaz a rabszolgatörvényt is tollbamondó német autóipari multiktól - fúj a szél, amikor Orbán Viktor és kapcsolt szervei fellépnek az európai klímacélokkal szemben.
Hogy élik túl a magyarok?
Így látják ezt azok a környezetvédelmi szakemberek is, akik rálátnak a kormányzati politikára, vagy épp még a rendszeren belül dolgoznak. Nevüket nem vállalva, de elmondták véleményüket: általános vélekedés szerint Szijjártó Péterék tökéletesen tisztában vannak a klímaváltozás közeledtével, azonban hatalomtechnikai megfontolásokból ennek nem adnak hangot. A hatalmuk megtartásához ugyanis szükségük van olyan befolyásos gazdasági lobbierőre, mint az autó- és a nukleáris ipar, igaz, ez egyáltalán nem magyar attitűd, más országokra is jellemző, hogy lobbistákká válnak a nemzeti politikusok (az egyik személyes kedvencem Gerhard Schröder, aki miután leköszönt a német kancellári pozícióból, az orosz Gazpromnál kapott irodát).
Szintén általános vélekedés a magyar szakmai körökben, hogy amíg a jelenlegi kormányzat marad, nem indulnak el az adaptációs folyamatok, a klímaváltozás hatásaira nem készítjük föl sem a nemzetgazdaságunkat (beleértve az agráriumot), sem pedig a lakosságot.
Olyan véleményt is hallottunk, hogy Magyarországon még nem kezdődött el a XXI. század.
Szintén elmarad(t) a lakosság túlélési képességének javítása is. Szükség lenne települési szinten is klímatervekre (miközben még országos sincs), meg kellene akadályozni, hogy úgynevezett forrópontok alakuljanak ki, amit akár szökőkútrendszerekkel is segíteni lehetne, vagy épp kijelölt, klimatizált helyiségekkel (miközben a geotermikus energia támogatása miatt nyakló nélkül szennyezzük felszíni vizeinket sóval).
Az államigazgatástól a mezőgazdasági állattartásig bezárólag jelenleg semmi sem valósult meg a klímaváltozással kapcsolatos megelőző, adaptációs elképzelésekből, hiába szorgalmazta ezt tavaly lapunk adott interjújában is Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelőse.
De ahogy az egyik nyilatkozó szakértő most elmondta,
Brüsszel is ráér
És akkor most nézzük, mennyire is ragaszkodunk ezekhez a célkitűzésekhez; amiből egyébként kitűnik, az Európai Unió is mennyire hatástalan, ha klímapolitikáról van szó.
A Bizottság ugyanis még 2014. január 22-én nyújtotta be azt az éghajlat- és energiapolitikai keretet, amely a 2020 és 2030 közötti időszakot hivatott meghatározni. Ennek egyébként annyi eredménye lett mára, hogy néhány héttel ezelőtt arra figyelmeztetett a Bizottság, hogy nem állnak jól a számok, illetve ambiciózusabb vállalásokra szólította fel a tagállamokat.
A szöveg tehát jelzi, hogy a 2030-as dátum csak egy állomás, a végső cél mindenképpen 2050, így több mint visszás Orbán Viktorék vétója.
Egyébként a végső szavazásra bocsájtott szövegben (Európai Parlament, 2017. június 14.) már az szerepelt, hogy - a kiszámíthatóság érdekében -
Ez ugye az olyan poszt-szocialista országok esetében számít, mint amilyen hazánk is, hiszen a kibocsátáscsökkentéshez előszeretettel hozzászámolják a rendszerváltás előtti nehézipar összeomlását is.
Az eredeti szövegben is szereplő két legfontosabb javaslat egyébként megmaradt:
- kötelezettséget kell vállalni az üvegházhatású gázok kibocsátásának további csökkentésére, és 2030-ig az 1990-es szinthez képest 40 százalékkal kell csökkenteni a kibocsátást
- a felhasznált energia legalább 27 százalékának megújuló forrásból kell származnia, mindemellett a tagállamok számára kellő rugalmasságot kell engedélyezni nemzeti célértékek megállapítására.
2014 októberében az Európai Tanács négy fontos célkitűzést hagyott jóvá (az első kettő a Bizottság javaslatait öleli fel); ezekben meghatározták:
- az energiahatékonyság 27 százalékos javítását a 2030-ra előre jelzett energiafogyasztáshoz képest,
- illetve a belső energiapiac kiteljesítésének támogatását a villamosenergia-hálózatok összekapcsolására vonatkozó 10 százalékos minimumcél mielőbbi, legkésőbb 2020-ig történő elérésével (különösen a balti államokban és az Ibériai-félszigeten), továbbá a 15 százalékos érték 2030-ig való elérését.
Még így is lemaradtunk
Az Orbán-kormány 2019 januárjában mutatta be Nemzeti Energia- és Klímatervének (NEKT) első tervezetét. Elvileg ez szolgálná a 2030-as vállalásokat. Ugyanakkor arra már akkor figyelmeztettek szakmai civilszervezetek, hogy a megújulós és energiahatékonysági vállalásaink elmaradnak a közös uniós céloktól, és a fejlettségünkhöz szabott, méltányos szinttől is.
Magyarország 2030-ra a megújulók terén a 32 százalékos uniós átlaghoz képest 20 százalékot, a felhasználás-csökkenésben pedig a 32,5 százalékos átlaghoz viszonyítva 8-10 százalékot ígér. Noha az 1990-hez mért szén-dioxid-kibocsátás-csökkenésben vállaljuk a közösen kitűzött 40 százalékot, más módszertan szerint a 2005-ös adathoz képest a 30 százalékos átlaghoz mi csak 7 százalékkal járulunk hozzá - szögezték le. Azaz, ez tényleg nem sok minden...
Nem sokat váratott a hivatalos dorgálás sem. Az Európai Bizottság ugyanis 2019. június 18-án jelezte, ha kevéssel is, de elmaradnak a 2030-ig érvényes uniós szintű kibocsátáscsökkentési és klímacélkitűzésektől a tagállamok által benyújtott és a Bizottság által kiértékelt nemzeti stratégiai energia- és klímatervek.
A megújuló energiaforrások esetén az eltérés viszont elérheti a 1,6 százalékpontot is, sőt, az energiahatékonyság esetében az eltérés 6,2 százalékpont (a primerenergia-fogyasztás tekintetében), illetve 6 százalékpont (a végső energiafogyasztás tekintetében) is lehet. Egyébként egyetlen egy tagállam sem tett le az asztalra tökéletes és hiánytalan klímacélt.
Hazánk esetében is rengeteg hiányosságra hívták fel a figyelmet, többek között a Bizottság szerint a megújuló energia részesedésének 2030-ra kitűzött 20 százalékos célértékét legalább 23 százalékra kell növelni. Valamint, többek között, részletesebben ki kellene fejteni a biomassza-ellátás és -felhasználás fenntarthatóságát az energiaágazatban, tekintettel a biomassza jelentős részarányára a magyar energiafelhasználásban.
Jelentősen növelni kell mind a végső, mind a primerenergia-fogyasztás csökkentése terén 2030-ig kitűzött célokat, tekintettel arra, hogy fokozni kell az erőfeszítéseket az Unió 2030-as energiahatékonysági célkitűzésének elérése érdekében. Illetve ambiciózusabb szakpolitikákat és intézkedéseket kell előterjeszteni, amelyek révén 2030-ig további energiamegtakarítás érhető el.
Valamint fel kell sorolni valamennyi energetikai támogatást, ideértve különösen a fosszilis tüzelőanyagok támogatását, valamint az utóbbiak fokozatos kivezetésére irányuló létező és tervezett intézkedéseket. (Ez utóbbi a Fidesz egyik első csodafegyvere, a rezsicsökkentés).
S miközben Áder János köztársasági elnök ma olyanokkal érvelt a közrádióban, hogy az egy főre eső szén-dioxid-kibocsátás egyébként Kanadában háromszorosa a magyarnak, és a csökkentés mértékének szempontjából hazánk ugyanott tart, mint "az emberek fejében a klímabajnokként élő" Dánia, Mészáros Lőrinc tulajdonában van hazánk legnagyobb károsanyag-kibocsátó üzeme, a Mátrai Erőmű.