Holnapután, május 5-én lesz egy éve, hogy Erdélyi Zsolt túrakerékpáros nekivágott az EuroVelo 13 (Iron Curtain Trail) teljes bejárásának, hogy ezzel a kihívással a „vasfüggöny” felszámolásának 30 éves évfordulójának állítson emléket. A 20 országon áthaladó, összességében 9974 km-es egyszemélyes expedíció október 5-én ért véget, sikeresen. Összefoglaló interjú az extrém hosszú túra kellemes és kellemetlen élményeiről, a média és a sporttársak reakcióiról, valamint a még megvalósulásra váró feladatokról.
- Kezdjük a starttal! Budapest - Oslo - Kirkenes volt a sorrend. Rendben el tudtál indulni, nem tűnt el, nem sérült meg semmi, míg ténylegesen biciklire ültél Norvégiában?
- Szerencsére minden ilyesmit megúsztam. De ez annyira nem is volt meglepő, mert nagyon precízen előkészítettem a felszerelést és a bringát is a repülőútra. Mivel barátaimtól hallottam pár elég meredek sztorit a szállításról, ezért jó előre tájékozódtam az ilyen jellegű követelményekről. A norvég légitársasággal utaztam és a szállítással szerencsére minden simán ment.
Bár nem a bringával és a túrafelszerelés szállításával, de Ferihegyen már az indulás első perceiben volt egy vicces sztori is. A kézipoggyászomban voltak a kamerák, drón, akkumulátorok, kábelek és más apró technikai kütyük. Az átvilágításnál egyből kiszúrták a drónt a csomagban, és félre is állítottak. A biztonsági személyzet részéről volt nagy kapkodás, hogy akkor a drónt felvihetem-e az utastérbe vagy sem. Senki nem tudta a választ, először megmosolyogtató volt a helyzet, hogy 5-6 biztonsági ember hisztizett körülöttem. Képzeld el a helyzetet, kint a váróban a családom pislog befelé, hogy miért nem engednek be a terminálba, én meg széttárt karokkal mutogatok a kézipoggyászomra. Jó fél órás várakoztatás után már nem voltam olyan vidám, de végül kihívták a biztonsági főnököt az irodájából és ő megoldotta a helyzetet, és felengedték a gépre az eszközeimet is.
Amúgy Oslóban az átszállás nagyjából hasonlóan játszódott le, de érdekes módon a biztonságiakat ott nem a drón érdekelte, hanem az aksik és a töltőkábelek. Amúgy a filmezés nehézsége szinte az egész expedícióra rányomta a bélyegét. Nagyon sok helyen ütköztem a helyi rendőrségekbe, nem egy helyen volt konfliktus belőle.
- Melyik országot mondanád, ha a legextrémebb, illetve a legoptimálisabb körülmények kerülnének szóba? És itt nem kifejezetten csak az időjárási-, vagy terepviszonyokra gondolok, bármi más miatt is kiemelhetsz egyet-egyet…
- Szerencsére nem volt igazán nagy különbség az országok között, hiszen nagyjából a fél útvonal az Európai Unióban vezetett. De az EU-n kívüli országok sincsenek annyira elmaradva, hogy félni vagy aggódni kellett volna például a biztonságom miatt.
Ha nagyon ki kellene emelnem extrém országot vagy helyzetet, akkor kettőt említenék. Az egyik Oroszország, ahol a közlekedési kultúra csak nyomokban található, itt párszor rendkívül veszélyes helyzeteket éltem meg. A másik pedig Törökország, ahol a hatalmas méretű pásztorkutyák támadásai okoztak néha gondot. Viszont, korábbi utazásaim alatt már voltak olyan szituációk, ahol megtanultam a kutyatámadásokat kezelni, így ez sem volt igazán vészes.
A legoptimálisabb körülmények kiemelésével sokkal egyszerűbb dolgom van. Egyértelműen Észtország volt minden tekintetben kiemelkedő bringás szempontból. Gondolok itt az utak állapotára, a kempingező helyek állami fenntartására és kezelésére, az emberek angol nyelvtudására és még sorolhatnám a pozitív példákat ezzel az országgal kapcsolatosan.
- Hány éjszakát sikerült ágyban aludni?
- Egészen pontosan meg tudom mondani ezeket az adatokat, mert az expedíció sikeres befejezése után készítettem egy kis statisztikát, kitérve erre is. 130 napot töltöttem az úton, ebből 118-at a kerékpár nyergében. A pihenőnapok száma 12, az ágyban alvások száma pedig 52 nap volt. A vadkempinges és egyéb helyszíneken, de sátorban vagy más extrém körülmények között töltött éjszakák száma pedig 78 volt.
Egyébként, még ehhez a témához kapcsolódik, hogy az induláskor Norvégiában és Finnországban még havazott, napközben plusz 7-8 fok volt, éjjelente pedig mínusz 5-6. Ezen a szakaszon nem nagyon volt szálláslehetőség sem. Itt két hétig szinte minden éjjel sátorban aludtam, volt olyan eset, mikor a hóra kellett felvernem a sátrat. A felmelegedésre pedig csak tábortűzgyújtással volt esély. Egy év távlatából már megszépülnek ezek az embert próbáló körülmények, de amikor benne vagy egy-egy ilyen helyzetben, akkor azért ezt még nagy jóindulattal sem nevezném kalandosnak.
- Kerékpáros társaid milyen sűrűn akadtak?
- Szinte minden országban volt egy-két hozzám csapódó bringás rövidebb-hosszabb szakaszokra. Néha csak pár órára, és volt olyan is, hogy 4-5 napra. Ez az utóbbi eset Észtországban volt, itt egy helyi sráccal vezetett közösen az utunk elég hosszan. Össze is barátkoztunk, azóta is tartjuk a kapcsolatot.
- Hol voltak a legbarátságosabbak az emberek? Találkoztál-e olyanokkal, természetesen a hazai szakaszt kivéve, a „nézők” – vagy nevezzük őket inkább az utca embereinek – közül, akik kifejezetten vártak, vagy előre tudták, hogy milyen céllal kerékpározol náluk?
- Erre a kérdésre is elég konkrét választ tudok adni. Egyértelműen Törökországban voltak a legbarátságosabbak az emberek. Lépten-nyomon meghívtak teázni, vagy kávézni. Ennek külön örültem, mert nagy teafogyasztó vagyok. Amikor pedig megtudták, hogy Magyarországról érkeztem, akkor tényleg mindennel el akartak halmozni, főképpen étellel és szállással. Talán a közös történelmünk miatt, de úgy tűnt, hogy a magyarokat nagyon csípik, és különleges bánásmódban részesítik.
Képzeld el azokat a nem mindennapi helyzeteket, hogy a lepusztult, szegényes török falvakon keresztül, úttalan utakon tekersz és a kávézók teraszán az emberek üldögélnek, és amikor meglátnak, mindenki felállva tapsol vagy integet neked. A gyerekek a bringa mellett hosszan szaladnak és mindegyik pacsizni akar veled. Ez nagyon felemelő érzés volt. Én elég ritkán mosolygok, és elég távolságtartó is vagyok, de bevallom, ezekben a helyzetekben néha azért könnybe lábadt a szemem.
- Az már szóba került, hogy a magaddal vitt fotós-filmes eszközeid néhány helyen kisebb-nagyobb bonyodalmat okoztak. Magával a fényképezéssel, filmkészítéssel nem volt gond a helyi lakosok, hivatalos személyek, szervek körében? Egy interjúban azt mesélted, hogy a drónodat pótolni kellett…
- Jaj, dehogynem! Bár a filmezés nem mindenhol jelentett olyan nagy problémát, sok helyen kifejezetten jó néven vették, általában még az olyan helyeken is, ahol egyébként tiltva volt. Voltak olyan múzeumok vagy szabadtéri kiállítások például, ahol elmondtam, hogy milyen utazáson veszek részt és, hogy dokumentumfilmet tervezek. Így ezeken a helyeken még néha külön nekem idegenvezetést is tartottak. Emlékszem, az egyik finn múzeumban olyan kitörő lelkesedéssel fogadták ezt az egészet, hogy külön nekem beindították a mozitermet, és levetítettek egy jó negyven perces fekete-fehér filmet a finn-orosz téli háborúról.
Viszont a drón állandó probléma volt. Már az expedíció harmadik napján, a norvég-orosz határ közelében, vélhetően az orosz határőrség a drónom irányítására egyszerűen rácsatlakozott és be is húzta orosz területre. Sajnos ott el is veszett, amit nagyon bánok, mert a norvég-finn szakaszról így nem tudtam légi felvételeket készíteni, pedig rendkívül szép volt a táj és a természet. Végül Észtországban, Tallinban sikerült vásárolnom egy ugyanolyan gépet, amit aztán elég sokat használtam is a további út során. Ezeket a felvételeket külön is feltesszük majd a Bicajos YouTube csatornára.
Egyébként a technikai eszközök nagyon megsínylették az utat, egyik kamerám és a telefonom is teljesen tönkrement, ezeket is pótolni kellett az út során.
- Beszéltünk anno bejelentkezési pontokról is. Ezeket a tervek szerint sikerült felkeresni? Valamint, mennyire vannak ezek szem előtt, azaz keresni kell őket, vagy könnyen elérhetőek?
- Szinte mindet sikerült felkeresni, de koránt sincsenek annyira szem előtt, mint gondolná az ember. Volt olyan pont, ahová bokáig érő tengerparti homokban, 7-8 kilométeren keresztül kellett tolnom a bringát. Vagy olyan, ami erdőn keresztül, elhagyatott földúton vezetett, és a nap végére itt sikerült összeszednem négy kullancsot is. Néhol tényleg expedíciós kihívásoknak voltam kitéve. De ezeknek a kiszolgáltatott helyzeteknek már mindegyike megszépült az indulás egy éves évfordulójára.
- Két alkalommal – Tallin/Helsinki, és Wolsburg/Berlin esetében – nem biciklizve, hanem egyszer komppal, egyszer pedig vonattal kerestél fel városokat. Miért volt szükség ezekre a külön-utakra?
- Bár külön szükség nem volt ezekre a kitérőkre, hiszen az egykori vasfüggöny nyomvonalában ezek a városok nem voltak benne, viszont úgy gondoltam, hogy ha már arra járok, akkor meglátogatom ezeket is, főleg, hogy fővárosokról van szó. Berlin pedig nagyon szorosan kötődik az egykori két világrend megosztottságához. A kompozásra és a vonatozásra pedig azért volt szükség, mert időben nem fért volna bele, hogy bicajozva tegyem meg ezeket a szakaszokat. De nem bántam meg egyik plusz utat sem, hiszen ki tudja, mikor jutok el ismét ezekbe a városokba. Illetve, hatalmas élmény volt az óriási, több emeletes tengerjáró komppal való utazás. Erről is külön kisfilmet fogok majd feltenni a filmes csatornámra.
- A katonaságnál egy-egy szolgálat végeztével, vagy elöljáró érkezésekor jelenteni kell, hogy történt-e valamilyen rendkívüli esemény… Neked került be ilyesmi a képzeletbeli naplódba?
- Igazából katasztrofális esemény nem történt. Pár megfázáson túl nagyobb egészségügyi problémám nem volt, de baleset és sérülés sem. Szerencsére megúsztam az olyan helyzeteket is, ahol a közlekedés nem volt túl biztonságos és ebből eredően akár nagyobb veszélynek voltam kitéve. Ahogy a fentiekben is említettem, ilyen volt például Oroszország.
- Ahogy sokak, én is elég aktívan figyelemmel kísértem a bejelentkezéseidet, és az egyiknél megdöbbenve láttam, hogy meg kell szakítanod az utat, eltűntek az irataid és a pénzed…
- Az utazás során ez az egyetlen igazán kellemetlen problémám akadt, az ominózus pénztárca eltűnés. Sajnos mind a mai napig nem tudom, hogy én voltam-e a balf.sz és elvesztettem a tárcát, vagy ténylegesen ellopták. Mivel eltűntek az irataim, a bankkártyám és az összes készpénzem, így nem nagyon adódott más választásom, mint segítséget kérni a barátaimtól, akik a német-cseh határtól hazahoztak az irataim és bankkártyám pótlására. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez a táv gépjárművel még áthidalható volt. Nem tudom mit csináltam volna, ha ez az eset több ezer kilométerre történik Magyarországtól. Na, ott rendesen fel lett volna adva a lecke.
- A már említett statisztikai adatokat böngészve, mindenképpen meglepő, hogy szinte technikai probléma nélkül, és egyetlen kerékpárral sikerült végigmenni az úton.
Igen, tulajdonképpen két technikai jellegű problémám adódott. Az egyik még szinte az út elején, három hét után a finn-orosz határ közelében a csomagtartóm és a kerékpár váz csatlakozása eltört. Viszont, ezt a problémát gyorskötöző műanyag szálakkal olyan jól sikerült orvosolni, hogy ezzel a kókler megoldással a teljes utat végig tudtam tekerni - igaz, kéthetente újra kellett kötöznöm az említett eltört részt. A második műszaki problémám, ehhez képest szót sem érdemel már. Az utolsó héten a pedálom tört el, a menetes részénél adta fel a szolgálatot, de ezzel már nem is törődtem. Kicsit macerás volt így az utolsó párszáz kilométert végigbicajozni, de ez is simán ment.
És persze azt sem felejtsük el, hogy ez az út nem az első – és remélem, nem is az utolsó – extrém hosszúságú expedícióm volt. Az előző nagy utazásaim során rengeteg tapasztalattal gazdagodtam, amit most is nagyon jól tudtam hasznosítani.
- Részemről – a hatalmas gratuláció mellett – azt tudom mondani, hogy a teljesítményed arra sarkall, hogy azonnal felálljak a számítógép elől, kimenjek a lakásból, és tekerjek egy egészségeset. E miatt (is) adott a kérdés: nálad egy-egy nagyobb túrát követően kb. mennyi az az idő, amikor már „elvonási tünetek” jelentkeznek, és nagyon menned kell?
- Köszi a gratulációt és csak azt tudom mondani, hogy minél előbb ülj nyeregbe, és esetleg próbáld vagy próbáljátok ki a családoddal a kisebb-nagyobb bringatúrákat is. Hidd el, óriási élményekben lesz részetek és ki fog tárulni a világ előttetek. Olyan eldugott helyekre is el tudtok jutni kerékpárral, amit kocsival egyszerűen nem is lehet felkeresni.
A kérdésed második felére válaszolva, ha jól emlékszem, a hazaérkezésem utáni második hétvégén a családdal már mentünk is bringázni, persze kisebb távot. Egyébként egy-egy ilyen rendkívül nagy távra és kerékpáros kalandra jó előre fel kell készülni, és lehetőleg nagy vonalakban megtervezni az egész utat. Ezért, ha elvonási tünetekről beszélünk, akkor általában háromévente jön egy-egy ilyen bekattanásom, hogy akkor menni kellene ismét egy hosszút. Vagyis, még most nem időszerű a következő extrém túrám. De ettől függetlenül általában évente 3-4 kisebb hazai vagy külföldi bringás utazásra mindig el szoktam indulni. A kisebbet úgy értem, hogy 1000- 1500 km, és persze, a sűrűbb hétvégi családos kikapcsolódások is.
- Térjünk át a második félidőre, azaz az expedíció publikálására! Februártól már előadásokat is tartottál, amolyan személyes élménybeszámolókat. Egy pár állomás után mik a tapasztalataid, csak kizárólag hardcore bringások látogatják ezeket vagy „civilek” is érdeklődnek? Illetve, most, hogy közbeszólt a vírus miatti vészhelyzet, a szünetben változtatsz-e esetleg majd valamit a programon a folytatásban?
- Szerencsére sikerült még a vészhelyzet előtt jó néhány előadást megtartanom. A fogadtatás és a visszajelzések nagyon pozitívak, a látogatottságok viszont már inkább vegyesnek mondhatóak voltak. A hétköznapokra szervezett előadások szerényebb érdeklődéssel mentek, de örömmel mondhatom, hogy a hétvégiek igazán sikereseknek bizonyultak. Nagyon sajnálom, hogy a jelenlegi vészhelyzet miatt a nagy nyári tömegrendezvényeken és bringás találkozókon már biztosan nem lesz lehetőségem az élménybeszámolóimat megtartani. A terveim egyelőre úgy néznek ki, hogy az elmaradt dátumokat átszervezzük őszre vagy jövő év nyarára.
- Mióta visszaérkeztél, jó néhány televízióban és rádióban szerepeltél. Nem tudom, te hogy érzed, ennek az expedíciónak a sikeres végrehajtása megkapta a kellő médiafigyelmet?
- Igen, mindenképpen. Sőt, azt kell mondanom, hogy olyan nagy figyelmet kapott az utazásom, hogy néhány esetben már külön kellett kérnem az egyes médiumokat, hogy ne a hazaérkezésem után, hanem majd a következő aktualitásoknál, kiadványoknál irányuljon figyelem ismét az expedícióra. Értem itt ezalatt a könyv vagy a dokumentumfilm megjelenését. De a legfontosabb és a legnagyobb öröm számomra, hogy engem kerestek a tv-k, vagy a sajtó munkatársai, nem pedig fordítva. Nem kellett kilincselnem sehol azért, hogy szerepeljek a különböző felületeken.
- És miként kezel téged és eredményeidet a bringás társadalom?
Na, hát ez egy nagyon jó kérdés, de túlzottan nem foglalkoztat ez a téma és mások véleménye sem. Amit tapasztalok, hogy néhányan cinikusak, kisstílűen beszólogatnak, vélhetőleg az irigységük okán. Persze, általában ezek az emberek még egy defektes gumit sem tudnának kicserélni a saját kerékpárjukon, nem beszélve a bringa repülőúton való szállításának megszervezéséről. De még említhetném a mínusz fokokban való sátrazást, vagy egyeseknél a nyelvtudás hiányából adódó kommunikációs baromságokat is.
Úgy vagyok vele, hogy szabad világban élünk, mindenkinek van lehetősége megmutatni, hogy mire képes. El kell indulni és végignyomni egy ilyen expedíciót, aztán utána majd lehet hőbörögni, meg arcoskodni velem szemben.
Szerencsére sokkal többen vannak olyanok, akik gratulálnak, érdeklődőek és elismerik a teljesítményemet. És ez nekem bőven elég. De nagyon jóleső érzés, hogy a közösségi médiában több tízezren követnek, és azt hiszem, hogy ez mindent meg is magyaráz. Rengeteg üzenetet, meghívást kapok, sokan keresnek az előadások okán is. Ezek mind nagyon pozitív dolgok, a többivel meg nem foglalkozok.
Egyébként néhány hazai és külföldi igazán komoly világjáró bringással kifejezetten jó kapcsolatot ápolok. Tanácsokkal, információkkal segítjük egymást. Nekem ezeknek az embereknek a véleménye és elismerése számít, a többiekét meg magasról lesz.rom.
- Tavaly október végén már megjelent egy 2020-as falinaptár az expedíción készült képek válogatásával, az előzetes tervek viszont egy könyv és egy DVD kiadásáról is szóltak. A Bicajos hivatalos YouTube csatornájára már több ország előzetese is felkerült 10-15 perces videóként – a kisfilmek alatt most zene szól, de láttam olyan FB-posztodat is, ami stúdiós munkáról tudósított, azaz vélhetően narrációval is ellátod ezeket. Milyen fázisánál tart most ez a projekt, illetve mi a helyzet a könyvvel?
- Ez egy nagyon összetett kérdés. A vészhelyzet miatt most át kell kicsit értékelnünk az általad említett megjelenéseket, a terjesztést és mindent, ami a kiadványokkal kapcsolatos. Most minden lelassult, bezártak a könyvesboltok, a terjesztőhálózatok, a nyomdák. Sok cég a csőd szélén táncol. És ami a legfontosabb, hogy a könyv/DVD kombó megjelenésével a könyv- és dokumentumfilm bemutatókat is el kellett halasztanunk a járványveszély miatt.
Ami biztos, hogy az útvonalban szereplő országok filmjeinek előzetesei elkészültek és ezzel egyidejűleg a teljes filmes adatbázis digitálisan feldolgozásra és kiválogatásra került. Elindult a dokumentumfilm vágása, narrálása, zenéjének megkomponálása, és egyéb utómunkálatai is. De nem szabad elfelejteni, hogy hatalmas mennyiségű adathalmazról beszélünk, aminek a feldolgozása nem egyszerű. Bár mindennel nagyon jól haladunk, de a kiadványok megjelentetését mindenképpen a vészhelyzet lecsengése utánra fogjuk átütemezni.
Viszont az útvonal egyes országait bemutató filmeknek YouTube csatornánkon történő publikálása most így nagyobb hangsúlyt fog kapni. Valószínű, hogy ezeket a megjelenéseket előrébb fogjuk hozni, mint a könyv és a DVD megjelenés.
- Végezetül, ha egyáltalán lehet ilyet kérdezni… mi volt a legnagyobb tanulsága ennek az expedíciónak?
- Ha röviden szeretnék válaszolni erre a kérdésre, akkor hirtelen annyit mondanék, hogy egy ekkora távot végigbringázni, valamint jó minőségben és egyszerre tartalmasan is filmezni, nagyon nehéz vállalkozás. Rendkívül sok időt és energiát vitt el a túra dokumentálása, vagy a felvett filmes anyagok hazaküldése. Akár azt is mondhatnám, hogy ez a bringázás és az utazás élményétől vette el az időt. Sokan mondták, hogy ez az expedíció nekem nem is utazás és kikapcsolódás volt, hanem munka. Ez mindenképpen elgondolkodtató.
Másodsorban viszont nagyon jó tanulság, hogy hogyan lehet feszegetni az emberi tűrőképesség határait, a nehéz vagy akár reménytelennek tűnő helyzeteket hogyan lehet kezelni és átvészelni. Ahogy említettem, több nagy extrém túrám is volt már, de minden egyes következő bringás utazással újabb és újabb információra, tudásra és tapasztalatra teszek szert.
fotók: Hevesi Norbert (H1 Stúdió)
Bicajos weboldal, Facebook, Instagram
Vasfüggöny útvonal - kerékpáros expedíció