Az elmúlt években úgy tűnt, mint ha a hazai cigányságot minden kérdésével és problémájával együtt a szőnyeg alá seperték volna a közéletben, mert a kormány minden fronton egy védekezni és reagálni képtelen, külső ellenségkép felépítésével tematizál. Ezzel nehezebb helyzetbe került az érdemi munka is, de a Jobbik újra napirendre vette az integrációs kérdést. Miért most?
Szeretném leszögezni, hogy itt nem a kormányzati ellenségkép helyett keresünk egy másikat, a cigányság ügyével nem a Fidesz migránsozása mellett akarunk mi is előrukkolni „valamivel”, hiszen egyáltalán nem így tekintünk erre a kérdésre. A problémák továbbra is teljesen egyértelműen léteznek, ahogyan azt Glatz Ferenc, az MTA egykori elnöke is megmondta azzal, hogy cigánykérdés nem előítéletek miatt, hanem valós együttélési problémák miatt tapasztalható. Szerintünk a XXI. század egyik legfontosabb kérdése Magyarországon a cigányság sikeres integrációja.
A Jobbik nemrég létrehozott egy integrációs munkacsoportot. Az integráció kifejezés évtizedekre visszamenően a szociális források ellopását jelentette, elég csak a közelmúlt példáit megnézni, például nemrég 450 millió forint uniós támogatásból gumilabdázott néhány felnőtt férfi. Hogyan képzelné a Jobbik az integrációt végrehajtani anélkül, hogy abból ne kútba öntött pénz legyen?
Semmiképpen sem úgy képzeljük el az integrációt, mint ahogy korábban mások tették.
Mindegyik kurzus kitermelte a saját, úgynevezett „díszcigányait”, akik az adott párttól busás jutalomban részesültek annak fejében, hogy szállítsák a szavazatokat.
Az említetthez hasonló programokat sokkal jobban kell vizsgálni, kézben tartani, számon kérni, hiszen ezekkel a lopásokkal az országban élő emberek közös jövőjét játszhatják el. Gondoljunk csak a Farkas Flórián-féle Híd a munka világába programra, amiből inkább Híd a lopás világába program lett. Ez így nem fog működni.
Tehát az integráció kudarca csupán a hazai korrupció egy sokadik következménye?
Azért itt több évszázados folyamatról van szó, tehát ezt nem lehet olyan egyszerűen a mostani vagy az előző kormányokra kenni. Az viszont igaz, hogy mindegyik megtette a magáét azért, hogy ezeket a problémákat inkább a szőnyeg alá rugdalják, és valós problémakezelés helyett csak látszatmegoldásokkal éltek.
És akkor Önök szerint mi lenne a megoldás?
Mi azt mondjuk, hogy valóban baráti jobbot kívánunk nyújtani a becsületes cigány embereknek, azoknak, akik felelősen bánnak gyermekeikkel, segítik őket a tanulásban és a munkában, és velünk együtt akarják ezt az országot építeni. Ez a mi integrációs programunknak az alapköve.
De azt sem szabad elfelejteni, hogy vannak mindenkire kötelező együttélési normák, amiket be kell tartani és be kell tartani, és hogy ezek alól nincs kibúvó.
A munkacsoportban a legfontosabb problémákról egy „problématérképet” készítettünk, ezek területenként fel vannak osztva, majd a megoldási javaslatainkat politikai úton terjesztjük elő.
Március elején az egyik parlamenti felszólalásában egy CEU-kötődésű, a hazai zsidóság számának és jellemzőinek felmérését célzó kutatásra hivatkozva hasonló munka elvégzését javasolta a cigánysággal kapcsolatban is. Szükség van erre?
Az említett felmérést az összes hazai zsidó szervezet támogatta, és nagyon érdekes adatokra jutottak arra vonatkozóan, hogy a hazai zsidóság az identitását tekintve hogyan épült fel, hogyan határozza meg magát. Ez most hiányzik a cigányság kapcsán. Szükség lenne egy átfogó, szociológiai normákhoz igazodó felmérésre, és ez nem „listázásról” szól, hanem arról, hogy ha tisztában akarunk lenni a problémákkal és a folyamatokkal, azaz hogy mit kell tenni és hol kell beavatkozni, akkor ismernünk kell a számokat is.
Mert nagyon nem mindegy az, hogy egy három százalékos népcsoportot kell integrálni, vagy egy tíz százalékosat, hiszen a kettőnek igencsak eltérő erőforrásokra lenne szüksége, és itt egy olyan népcsoportról van szó, ami önmagát, állami segítség nélkül nem fogja tudni megváltani.
Persze ugyanígy fontos kérdés az is, hogy egy olyan lecsúszófélben lévő országban, ahol más milliókat is veszélyeztet az elszegényedés réme, van-e egyáltalán annyi erőforrás és akarat, hogy akár egy egymilliós népcsoportot is integrálni tudjon. Ez nem két fillér lenne.
Az említett parlamenti felszólalás egy meglepően nyitott és konstruktív beszédnek tűnt, ami nem ítélkezett vagy támadott senkit, csak megoldási javaslatokat feszegetett. Erre Rétvári Bence államtitkárnak nagyjából annyi volt a válasza, hogy a Jobbik a nyugdíjasokat is szidta, a cigányokat is utálja, úgyhogy inkább meg se szólaljon, főleg, hogy csak a 2010 előtti cigányellenessége miatt van bent a parlamentben. Pedig azóta már lement két választás. Mit gondol az államtitkár kirohanásáról?
Rétvári Bence a demagógia csimborasszóját produkálta ahelyett, hogy felismerte volna, a felszólalásomban nem volt bántás, támadás vagy hátsó szándék. Ezek helyett egy komoly problémakörről szóló értelmes diskurzus megkezdését kértem, hiszen ez az ország XXI. századi sorsát alapjaiban fogja meghatározni. Ha egy felelős kormányzat ehhez így viszonyul, és a legerősebb ellenzéki párt felszólalásra így reagál, az szomorú - és akkor nagyon finoman fogalmaztam.
Abban a felszólalásban tényleg nem volt semmi támadó jellegű, ehelyett egyértelmű volt, hogy baráti jobbot nyújtunk azoknak, akik tesznek érte. Az is természetes, hogy csak azért, mert valakinek más a származása, a Jobbiktól tartania soha nem kell. Viszont az is kimondása került, hogy
az önszegregálódást eredményező kívülállás kultúráját fel kell adni, ezt nem lehet mentegetni, ez nem lehet opció.
Az ilyet nem lehet kultúrának beállítani, mert ezzel azokat a becsületes cigány embereket köpik arcon, akik egyébként megmaradtak cigánynak, viszont köszönik szépen, az ilyen antikultúrából nem kérnek.
És miközben a parlamentben válaszok helyett visszaköszönnek a Habony-művekben legyártott kommunikációs panelek, a valós helyzet egyre súlyosabb, hiszen a szegregátumok egyre nagyobbak és sűrűbbek, ráadásul a dizájnerdrogok még a maradék életet is kipusztítják ezekből a közösségekből. Mit lehet tenni?
A szegregátumokban, vagy másnéven cigánygettókban a dizájnerdrogok olyan elképesztő katasztrófát vetítenek elénk, amibe tényleg jobb lenne bele sem gondolni, de mégis, muszáj vele foglalkozni.
Ezekben az években születtek és születnek meg ugyanis az első olyan gyermekek, akiknek a szülei ilyen szerekkel éltek, iszonyatos pusztítást végezve magukban és közösségükben.
Az integrációs munkacsoportban ezzel is foglalkozunk, jómagam egykor gyakorló középiskolai tanáremberként is kiveszem a részem a feladatokból. De ennek ezernyi szála van.
Az oktatás alapvető része egy mélységben lévő társadalmi csoport kiemelésének, de mit lehet tenni egy olyan szegregátumban, ahol eleve szörnyűek a körülmények, nincsenek pedagógusok, és mindezt még az országos szakemberhiány is tetézi? Hiszen ha jobb helyeken is munkaerőhiány van, egy szegény cigánytelepre végképp nehéz lesz találni embert.
Az ilyen helyeken szolgálatot teljesítő pedagógusok és más közszolgálatot vállaló személyek valódi, hétköznapi hősök, akiket fokozottan meg kell becsülni. Ezek a védőnők, szociális munkások és pedagógusok nehezített terepen dolgoznak, és erre oda kellene figyelnie az államnak, ugyanis ha nem jut megfelelő mennyiségű és minőségű szakember a kellő helyekre, akkor ezek a problémák csak súlyosbodni fognak.
Másrészt azzal is tisztában kell lenni, hogy az oktatási ráfordítások az idő elteltével egyre inkább veszítenek a megtérülési rátájukból, és különösen igaz ez a halmozottan hátrányos helyzetű rétegek esetében. Ez azt jelenti, hogy minél korábban be kell avatkozni, már kisgyermekkorban szükség van a fejlesztésre úgy, mint ahogyan például a Biztos Kezdet Gyerekházaknál igyekeznek megadni a családok bevonásával azokat a szocializációs mintákat a kicsiknek, melyek nélkül később képtelenek lennének boldogulni az életben.
A mélyszegénységben szocializálódó fiataloknak megoldást jelenthet a bentlakásos iskolarendszer?
Az nyilvánvalóan soha nem fog eredményt hozni, ha etnikai alapon elszakítják a gyermekeket a szüleiktől. Nem működött Ausztráliában, és a kanadai indiánoknál sem. Ráadásul ha egy bentlakásos rendszert nem szerelnek fel megfelelően, és hiányzik a humánerőforrás is,
akkor ott lesz annak a veszélye, hogy az egészből egy prosti- és bűnözőképző válik, aminek nyilván katasztrófa lenne a vége.
De természetesen megvan ennek a maga helye és szerepe, léteznek is ilyen iskolák Magyarországon, felfogható akár Böjte Csaba hálózata is ilyennek.
Pedig egy szegregátumban élő fiataltól nagyon nehéz elvárni, hogy rendesen bemenjen az iskolába, ott odafigyeljen, majd hazamenjen, és megírja a leckét. Semmi nem fog történni, hiszen a környezete amibe hazamegy, semmilyen normakövetésre vagy számonkérésre nem alkalmas.
Így van, ezért kellenek a tanodák.
De ez több tízezer gyermeket érint az országban, nem olyan keveset, amennyi férőhely jelenleg létezik a bentlakásos intézményekben.
Igen, és megint ott tartunk, hogy nem tudjuk a pontos számokat, mert nincs felmérve.
Pedig itt pengeélesen látni kellene, települési-, járási- megyei szintre lebontva, hogy a valós lélekszám milyen intézkedéseket követel meg.
Az eddigi, önszorgalomból végzett felmérések, mint például Pénzes Jánoséké a Debreceni Egyetemtől azt mutatták ki, hogy az elmúlt három évtizedben 2,2 szeresére, 400 ezerről 876 ezerre nőtt a hazai cigányság létszáma. A területi szegregálódás egyre növekő üteme pedig már etnikai cserékbe kezdett fordulni, és ezt a kutatóknak kellett kimondaniuk. Hálásak is lehetünk nekik azért a munkájukért, amit elsősorban a magyar államnak kellett volna elvégeznie.
(Fotók: Béli Balázs/alfahir.hu)