Tegnap egy esti beszélgetéssel megspékelt poharazgatás során ismételten kiderült számomra, hogy Orbán Viktor még mindig el tudja adni "az eszmeiségét" az egyébként valóban őszintén jobboldali és nemzetben gondolkodó, a közösségéért tevékenykedő (értsd: nem közpénzen luxusjachtozó) embereknek.
Most például a Nagy Imre szobor eltávolítása kapcsán.
Emlékezetes, december végén, miután az ellenzéki pártok egységesen álltak ki a rabszolgatörvény ellen, az éj leple alatt eltávolították Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről, hogy azt 700 méterrel távolabb, a Jászai Mari téren állítsák majd fel.
Az ékverő kommunikációs trükk (értsd: gumicsont) részint bejött, érkezett is az MSZP részéről a menetrendszerű reakció a "horthysta restaurációs kísérletre" (jajj!), a Jobbik szerint pedig a színvallás ideje jött el ezzel, és a Szabadság téri obeliszk eltávolítását követelte (újfent).
Visszatérve az alaptézisre, a Fidesz eszmeiségére.
Szintre napra pontosan félévvel (az nem túl nagy idő) a Nagy Imre szobor eltávolítása előtt, június 25-én a jobbikos Szávay István felvetette Orbán Viktornak, hogy ideje lenne szembenéznie a kommunista múlttal.
„Ha valóban antikommunisták, akkor miért tartják fent még mindig a Sztálin emlékét törvénybe iktató, a magyarországi németek kitelepítését, és a padláskisöpréseket elrendelő moszkovita gazember, Nagy Imrének a hamis kultuszát”
- majd rákérdezett, hogy miért nem takarítják el Nagy Imre szobrát a parlament mellől a szoborparkba, és teszik vissza a helyére a vörösterror áldozatainak az emlékművét.
Orbán Viktor válaszát, illetve az arra adott parlamenti reakciót az Országgyűlési Naplóból másolom ide:
"Egyetlen olyan ügy van, amit, azt gondolom, hogy erkölcsi okokból talán érdemes kiemelni az ön szózuhatagából, az pedig Nagy Imre helyzete; bár ez nem napirendi pontja a mai összejövetelünknek, de mégiscsak azért több tiszteletet szeretnék kérni a kivégzett miniszterelnöknek.
Volt módom, hogy egy beszédben megpróbáljak egyenesen beszélni és rendet vágni ebben a bonyolult kérdésben, és csak annyit szeretnék mondani, hogy amikor nemcsak egy miniszterelnök, hanem bármelyik magyar állampolgár, aki felelősséget visel, abba a helyzetbe kerül, hogy választhatja a hazáját meg a halált, és a halált választja, hogy ki tudjon állni a hazája mellett, és csak a halálával tud kiállni a hazája mellett, és ezért nem megfutamodik, hanem vállalja, aminek jönnie kell, az egy olyan emberi magatartás, amit mindenfajta politikai nézettől függetlenül ennek az országnak, amely politikailag eléggé megosztott, érdemes elismernie és megbecsülnie. Ezért én azt szeretném mondani, hogy Nagy Imre nézeteivel természetesen az itt ülők nagy része föltehetően egyáltalán nem ért egyet, és a Kommunista Pártban betöltött szerepével sem ért egyet, de Nagy Imre az ’56-os forradalom leverése után azzal, hogy nem tagadta meg a forradalmat, hanem vállalta a magyar népet, azzal megváltotta a nemzet tiszteletre méltó vezetői közé a menetjegyét. Köszönöm szépen a figyelmét. (Taps a kormánypártok soraiban. - Szórványos taps az MSZP soraiban.)"
Szóval, ne keressünk semmilyen eszmeiséget, tapsoljunk mi is, aztán kérjünk még egy kört.
Egy rejtélyes kettősgyilkosság tehetne pontot a Nagy Imre-szobor vitájára
Mindenekelőtt le kell szögezni: a szoboráthelyezés és újraállítás egész folyamata aktuálpolitikai eszköz a Fidesz kezében, ami újabb mesterséges frontvonalat hivatott nyitni a társadalomban. Az aktus emlékezetpolitikai súlytalanságát jól jelzi, hogy a kormány nem tartja fontosnak, illetve nem elég kompetens ahhoz, hogy elmagyarázza annak jelentőségét, megvitatását szinte kizárólag lakájsajtójára bízza.